Háromszék, Benkő Levente | 2021. október 21.
A magyar forradalomhoz közvetlenül kapcsolódó, annak hatására létrejött romániai, ezen belül erdélyi szervezkedések/megmozdulások egyik kiemelkedő mozzanata volt a temesvári egyetemi diákság zendülése. A magyarság körében feltehetően kevésbé ismert, köztudatunkban bizonyára kevésbé rögzült az 1956. október 30-i temesvári diáknagygyűlés és az abból kibontakozó zendülés története. Azon a napon a Béga-parti városban elsöprő többségükben román nemzetiségű egyetemi hallgatók ezrei fejezték ki nyilvánosan együttérzésüket a magyar forradalom eszméi iránt. A hadsereg és a Securitate erőszakkal fojtotta el a lázadást, több diákvezért politikai börtönre ítéltek. Tekintsük át a történteket.
A kisbecskereki egykori szovjet katonai laktanya
A temesvári egyetemisták zendülésének részleteivel az 1990-es évek derekán találkoztam először. 1996 szeptemberében az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság emlékkirándulást szervezett és meghurcoltatásuk néhány helyszínét felkeresve emlékezett. Velük tartottam, e háromnapos zarándoklat nyomán született a Volt egyszer egy ’56 című könyvem. A szamosújvári börtön kapujában ismertem meg Aurel Baghiu (1929–2010) kolozsvári építőmérnököt, aki ötödéves műegyetemi hallgatóként az 1956. október 30-i temesvári diáknagygyűlés egyik főszervezője volt, és akit hat társával együtt politikai börtönre ítéltek. Baghiut a temesvári Katonai Törvényszék nyolcévi börtönre ítélte, ebből hetet töltött le, 1963 februárjában szabadult. Szamosújvári találkozásunk alkalmával, a börtönudvaron mesélte el a temesvári történetet.
A Marosludas melletti Marosgezsén született mérnök elmondása szerint a budapesti forradalom híre valóságos bombaként csapott be a temesvári egyetemi berkekbe.
A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február végi, XX. kongresszusán elhangzott Hruscsov-jelentés – amelyben a szovjet pártfőtitkár elítélte elődje, Sztálin kultuszát és a sztálini korszak egyes túlkapásait – s az ennek nyomán kialakuló lassú olvadás egyebek mellett lehetővé tette az egyetemi cserelátogatásokat. Október derekán a szegedi orvosi egyetem hallgatói voltak Temesváron, 23-án éppenséggel a műegyetemet látogatták volna meg. „23-án az étkezdében voltunk, amikor a budapesti rádió bemondója drámai hangon közölte a bombahírt: Budapesten kitört a kommunistaellenes forradalom. A hallottak valósággal megbénítottak. Otthagytuk az ételt, és százával gyúródtunk a rádió köré. Összeszorult öklökkel és ajkakkal, síri csendben hallgattuk a szenzációs híreket. A szegedi diákok látogatása elmaradt. Kérdőn néztünk egymásra: Magyarországon az egyetemisták, a fiatalok vérüket adják a szabadságért, és mi nem teszünk semmit?! Nos, mi legyen, testvérek? Mi a megszálló oroszok nyelvét beszéljük és puliszkát eszünk? Egyre érkeztek az üzenetek és a buzdító szavak a szülőktől, a falubeliektől, az ismerősöktől, kollégáktól: »Ti, mire vártok? Kezdjétek el, mi folytatjuk!« Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy semmi esélyünk nincs, hiszen az elnyomógépezetet, a szekut, a milíciát, a hadsereget riadóztatták. De úgy éreztük, nem várhatunk tovább” – emlékezett. A szót tett követte: október 27-én Baghiu és évfolyamtársai, Caius Muțiu, Teodor Stanca, Friedrich Barth, Heinrich Drobny és Nagy László összeültek és egy kezdetleges követeléslistát állítottak össze. Mindenekelőtt a magyarországi történések valódiságára voltak kíváncsiak, hiszen köztudott, hogy a Kossuth rádió október 28-ig folyamatosan imperialista bérencek által okozott rendbontásokról és a rend helyreállítása érdekében fellépő szovjet csapatok beavatkozásáról számolt be híreiben, a forradalom vagy/és a népfelkelés szó a rádió hullámhosszán addig egyszer sem hangzott el. Csak 28-án este történt ez meg, miután Nagy Imre a Kossuth rádióban tolmácsolta kormánya hivatalos álláspontját, miszerint Magyarországon nem huligánok randalíroznak, hanem népfelkelés robbant ki. És tegyük hozzá: miután még azon este a Kossuth rádió szerkesztősége bocsánatot kért a hallgatóktól, amiért korábban nem a valóságnak megfelelő híreket közölte. Következésképpen nem kizárt, hogy október 23-án a temesvári diákság a Kossuth rádió mellett a Szabad Európa Rádió, esetleg az újvidéki adó révén tudott meg további részleteket a Budapesten kirobbant harcról, ami – akárhogyan is tesszük-vesszük, bármelyik hírforrásról is legyen szó – mégiscsak a szenzációszámba menő hírek és fejlemények közé tartozott.
Mindenesetre Teodor Stanca ösztönzésére a műegyetemisták kezdeményező csoportja összeállított egy memorandum-tervezetet – amelyben diákproblémák is szerepeltek –, és elhatározta, hogy október 30-ra diáknagygyűlést szervez. Valamennyi temesvári egyetemistát, a rektort, a dékánokat és az akkori oktatásügyi miniszterhelyettest is meghívták a gyűlésre. Hozzájuk csatlakozott egy újabb társuk, Aurelian Păuna, aki további pontokkal egészítette ki a követelések jegyzékét. Összesen tizenkét pontban foglalták össze követeléseiket, ezek közé tartozott a szovjet csapatok kivonása az országból, a Sztálin-kultusz megszüntetése, a marxizmus csökkentése, a felsőoktatásban az orosz nyelv kötelező tanításának és például a földművesek beszolgáltatási kötelezettségeinek eltörlése. Helytálló a temesvári diákzendülést és következményeit a jászvásári Polirom Kiadó gondozásában 2004-ben megjelent, Oaza de libertate. Timișoara, 30 octombrie 1956 című remek könyvében feldolgozó Mihaela Sitariu temesvári történész megállapítása, miszerint a temesvári és a magyarországi egyetemi ifjúság követeléseinek többsége azonos volt, miután egyazon gyökérből fakadtak: Kelet-Közép-Európa megszállt országainak mindenikében – a társadalom civil szintjén mindenképpen – ellenszenvet váltott ki az elnyomó szovjet jelenlét, és elégedetlenséget, feszültséget szültek a kommunista hatalomátvételt követően beígért, de be nem váltott jóléti ígéretek. Miként a magyarországiak tették tehát, a temesvári egyetemi diákság is követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását az országból, a gazdasági megállapodások nyilvánossá tételét, a szólás- és sajtószabadságot. Követelték továbbá az iparban alkalmazott embertelen munkanormák felülvizsgálatát, a mezőgazdasági beszolgáltatások megszüntetését. Mihaela Sitariu szerint a magyarországi forradalom kirobbanása egyértelműen felerősítette Romániában az elégedetlenséget, az ország nyugati részében különösképpen, ráadásul nemcsak az egyetemi diákság, hanem a munkások, a földművesek, de még a hadsereg köreiben is; a magyarországi történések pedig valóságos reménysugarat jelentettek.
De térjünk vissza október 30-a temesvári történéseihez. A kezdeményezők meghirdették a diáktanácskozást, de mivel más karokról is sokan jelentkeztek, és a műegyetem aulája szűknek bizonyult, a gyűlést a diákétkezde nagytermébe költöztették át. Aurel Baghiu emlékei szerint a délután kettőkor megkezdett gyűlésen a menzán több mint kétezren zsúfolódtak össze. „Drăgulescu, a miniszterhelyettes elmondta, hogy természetesen az egyetemistáknak lehetnek gondjaik, tehát azért jött el, hogy meghallgasson… Leírhatatlan volt bennünk az izgalom és a félelem. Arra kért bennünket, hogy szóljunk hozzá. Mély csend volt. Megint megszólalt: »Idehívtatok, hogy hallgassunk meg benneteket, és most inatokba szállt a bátorságotok? Vagy hülyeségeken jár az eszetek?…« Akkor felálltam és elmondtam: három nappal korábban abban állapodtunk meg, hogy meg akarjuk ismerni a magyarországi valóságot, s hogy diákkérdésekről akarunk beszélni. Az elsőre azt mondta a miniszterhelyettes, hogy Budapesten huligánok, csavargók és bűnözők kirakatokat törtek be, raboltak és rendetlenséget okoztak, de a szovjet csapatok energikus közbelépésére a rendet helyreállították. Azt válaszoltam, hogy ez hazugság, amelyet a Scînteia, a Román Kommunista Párt korabeli országos napilapja október 26-i számában már olvastunk. Nem vagyunk idióták. Az igazságot mi is, maguk is ismerik, azok is, akik ezt a galádságot terjesztették, sőt, az egész világ tudja az igazat: Magyarországon forradalom van, mert a magyar nép felkelt és azt kiáltotta, hogy kifelé az oroszokkal! Mi is úgy tartjuk, hogy a szovjet csapatokra nálunk sincs szükség, úgyhogy jobb lenne, ha hazamennének. Ebben a pillanatban kiáltozás robbant ki a teremben: »Kifelé az oroszokkal!«, »Elegünk van a rabságból!«, »Szabadságot akarunk!«, »El a kezekkel Magyarországról!«… Leírhatatlan hangzavar keletkezett, öklök emelkedtek a magasba, füttykoncert harsant. Megijedtem… Nemsokára a hirtelen beállt csendben egyik társunk a magyarországi eseményeket méltatta. Patetikus hangon a magyar nép, főleg a fiatalok, illetve az egyetemisták hősiességét emelte ki, és a szabadságért vívott harcban életüket áldozó hősökért egyperces néma csendet kért… Megdöbbentő volt… Valami fantasztikus dolog történt akkor Temesváron is.”
A karhatalmi erők azonnal közbeléptek. A Román Munkáspárt Központi Vezetése ugyanis már október 23-án válságstábot hozott létre, amelynek tagjai voltak a pártvezetők, a hadsereg és a belügyi szervek, vagyis a milícia és a Securitate parancsnokai, ezzel egy időben ugyanilyen összetételű parancsnokságokat hoztak létre helyi szinteken is. A riadókészültségben levő erőket Temesváron is azonnal bevetették: a szuronyt szegező katonaság körbevette az egész temesvári egyetemi városrészt, és már október 30-án este diákok százait hurcolták katonai teherkocsikon a Temesvárhoz közel eső kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a szovjet 33. gépesített gárdahadosztály néhány nappal korábban Szeged érintésével Budapestre vonult. Másnap, október 31-én az előző este letartóztatott diáktársaik szabadon bocsátásáért utcára vonuló és tüntető hallgatókat is letartóztatták, és szintén a kisbecskereki laktanyába hurcolták, a temesvári diákszállásokat pedig lezárták, a kijáratokat a fegyveres katonák elállták. Azonnal megkezdődtek a kihallgatások, a diákokat csak azután engedték vissza szállásaikra, illetve az egyetem padsoraiba, miután az október 30-i gyűléstől elhatárolódó nyilatkozatot írtak alá, 1958-ig pedig többeket kicsaptak. A gyűlés kezdeményezőit – mint szó volt róla – katonai bíróság elé állították és elítélték őket. Baghiuhoz hasonlóan Teodor Stanca és Caius Muțiu is nyolc-nyolc év börtönbüntetést, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hat-hat, Aurelian Păuna három, Nagy László pedig egy évet kapott.
Bárminő következtetés helyett álljon itt egy mondat: az elítélt temesvári egyetemi diákok az egyetem befejezése és a mérnöki pálya megkezdése küszöbén álltak, megtehették volna hát, hogy a magyar forradalom iránt óvatosak és közömbösek legyenek. De nem ezt tették! És még egy: 1995-ben a magyar állam Nagy Imre-emlékéremre érdemesítette Aurel Baghiut, aki a kitüntetést kolozsvári otthonában a könyvespolcára, méltó helyre tette. S amikor román barátai azzal ugratták, hogy miféle magyar érmet és szalagot őriz, ő csak annyit mondott: „Amikor a román állam kitüntet, azt is ugyanoda teszem.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
