Háromszék | 2022. október 21.

Hadnagy István volt politikai elítélt 1942. augusztus 25-én született Székelyszentléleken, Udvarhely megyében. Iskolás diákként belekeveredett a gyergyószárhegyi ún. Fekete Kéz-csoportba, amiért nyolcévi börtönbüntetést kapott. A román Gulag akkori egyik kényszermunkatelepére, a Brăilai Nagyszigeten levő Giurgeni falu melletti politikai fogolytáborba, Luciuba szállították, ahonnan 1962 augusztusában másodmagával megszökött. Mindkettőjüket meglőtték, ő túlélte, társa, Bíró Károly viszont belehalt sebeibe. A ma Németországban élő Hadnagy Istvánnal 2019. július 27-én beszélgettünk újszékelyi lakásán.

Hadnagy István 2019 nyarán. Fotó: Benkő Levente

Tizennégy éves voltam akkor, elsőéves a gyulafehérvári római katolikus kántoriskolában. Összedugtuk a fejünket: Magyarországon így van, úgy van, ez történt, az történt… Megvolt bennünk a hév, a lázadás, a segítőkészség… tudnánk segíteni mi is valamit… De ott szigorúság volt! A forradalom idején, azt lehet mondani, mi még gyermekek voltunk. Aztán a negyedik év elején eljöttem a kántoriskolából, mert a szüleim nem tudták tovább fizetni. Hazajöttem, s azt mondtam a szüleimnek: Ne búsuljanak, megtanulok egy mesterséget, és megélünk a mesterségből. Anyám annyit sírt… Hogy mégis végezzek valami iskolát, Gyergyószárhegyre mentem, bentlakásba, a gazdasági iskolába. Itt olyan kollégákkal találkoztam, akik azelőtt velem jártak a kántoriskolába, például Bara Lajos, Kovács Pali… Ez ’59-ben volt.

Egyszer jön Bara, hogy bújjunk el valahova, hogy ne hallja senki… Mondom: Mi bajod, ember? Miért kell bujkálni? Mondjad, mi bajod. Mondjad, kerek perec, s el van végezve! S akkor ő, hogy van egy ilyen szervezet, s nem akarok-e tagja lenni… (ez volt a Fekete Kéz) Igen. De én senkit sem ismertem a faluban, csak azokat, akikkel iskolába jártunk, s akiket még Fehérvárról ismertem. Mondom: Laji, miért ne? S akkor engemet is elvittek a gyűlésekbe, ide-oda, és így én is tagja lettem…

Amikor összekerültünk, nem volt a szervezetnek neve, tanakodtunk, hogy milyen nevet adjunk. S akkor az egyik azt mondta: „Én olvastam egy könyvet: A fekete kéz…” Ahogy én tudom, az a Fekete Kéz egy szerbiai banda volt. S így maradt a mi nevünk is Fekete Kéz. Az volt a célunk, hogy szervezkedjünk, minél több embert beszervezzünk. Úgy gondoltuk, jó volna, ha tudnánk segíteni, hogy Erdélyt visszacsatolják Magyarországhoz… Ilyen beszédek voltak… Mi itt vagyunk, Erdély a miénk… hevült a vér… mindenki érezte, hogy mégis magyar… a magyarokat kell segíteni, így kell s úgy kell… Képek voltak arról, hogy Trianonban hogyan tépték széjjel Magyarországot. Amikor Marosvásárhelyen voltunk (a securitatés kihallgatásokon), még meg is kérdezték: „Arról nem beszéltetek, hogy ki milyen miniszter lesz?...” Amikor Szárhegyen letartóztattak, engem megvertek. A Securitaté összerakott, huszonketten voltunk. Czimbalmos Karcsi s a testvére voltak a szárhegyi fejesek, ők tartották a kapcsolatot a marosvásárhelyi csoporttal. Mi kicsik voltunk. Mondták, hogy ekkor s ekkor találkozunk, de nem volt semmi tevékenység, egyáltalán. Ekkor, 1959-ben az ’56-os forradalomról már nem is esett szó. Mindenki érezte, fáj, hogy így történt, és mindenki felesküdött, hogy nem fogja elárulni a szervezetet, ha letartóztatnak, ha nem, s nem áruljuk el egymást. A kihallgatások során nem is kérdeztek a forradalomról. Arra voltak kíváncsiak, hogy kit szerveztünk be. Én nem ismertem senkit, a vásárhelyieket sem, nekem mindenki idegen volt, mert én is idegen voltam. Hogy aztán a többiek kivel, mit beszéltek, arról nem tudok. Én csak a börtönben ismertem meg a többieket… A fehérvári kántoriskolából csak Barát és Bíró Karcsit ismertem, akivel megszöktünk.

A letartóztatás

A vásárhelyieket már figyelték, minket is. Itt is voltak besúgók. Aztán lassan szedték össze a népet. A bentlakásból kiköltöztem Keresztes bácsihoz, Keresztes Ignáchoz, hogy a szállás és a koszt fejében segítsek a gazdaságban, s így náluk maradtam. A nyári vakációban sem mentem haza, hanem ott maradtam, és segítettem a bácsinak. Elmentünk kaszálni, munkásruhában, a cipőm dróttal meg volt kötve. Mondta, hogy: „Ne erőltesd meg magad, amennyit tudsz, levágsz, szétszórod…” Egyszer látom, hogy két valaki az erdő szélén megáll, kettő megy körbe, messzibbről. Mintha valami idegenek lettek volna. Odajöttek hozzám, s azt mondja az egyik: „Maga kell jöjjön velünk.” Hát, mondom: Miért? „Hát – azt mondja –, majd megtudod.” Mind magyarok voltak azok a szekusok! Mondom: Jó. Elvittek Gyergyószentmiklósra, betettek egy szobába. Aztán kihallgattak. Kérdezték, hogy kik ezek, milyen szervezet, így-úgy… Nem mondtak nevet, egyáltalán. Mondom: Én nem tudok semmiről semmit. Hát megesküdtünk, hogy nem áruljuk el egymást! Aztán úgy megverték a nyakamat, az inakat kétfelől, a tenyerük élével… Ez augusztus 30-án volt, 1960-ban. Aztán levittek Vásárhelyre, Régen felé. A sofőr mellett ült egy kövér, szemüveges, azt mondja: „Ezt szemmel kell tartani, mert ez a legrosszabb!” Reám mondta, pedig én nem mondtam semmit. Na, s akkor Vásárhelyen bevittek, adtak egy fekete szemüveget, betettek egy cellába. Ételt nem kaptunk, Gyergyóban adtak volt, de kinek kellett az étel?... Aztán betettek mellém másokat is, hogy kiszedjenek ezt-azt. Mondom, én nem tudok semmit, s kész. A kihallgatószobában a szék lába oda volt szegezve a padlóhoz. A tiszt minduntalan kérdezősködött, egyszer vagy kétszer megütött, de nem vertek meg, mert mondtam, hogy én nem tudok semmit, idegen vagyok ott, így nem ismertem senkit. Azt mondtam neki: „Tessék írni, amit akar…” Mit tudtam volna mondani? Hozta a papírt, aláírtam, azt írt, amit akart…

A tárgyalás

Ott voltunk kilenc hónapig, s aztán elvittek a tárgyalásra. Összegyűjtötték a vásárhelyi iskolásokat, de csak a románokat, s hogy: „Ezek akarták, hogy Erdély visszamenjen Magyarországhoz…” Elítéltek. Mindenki megkapta a nyolc évet. Én is nyolc évet kaptam. A vád az volt, hogy lázadás a nép ellen, és hogy Erdélyt vissza akartuk csatolni Magyarországhoz. Uneltire (összeesküvés), ez volt a vád, emlékszem. Akkor visszavittek a szekura, s onnan a vásárhelyi börtönbe. Ott tartottak pár hónapig, összeírták, hogy ki miért van elítélve, ilyesmik. Karcsinak, Bírónak volt a legkevesebb az ítélete, hat év, ő igazán nem tudott semmit az egészről. Ő csíkszenttamási volt. Az ottani temetőben van egy kopjafa állítva neki, mert a testét sehol sem találták meg. Ő ott sem volt Szárhegyen, de elítélték, mert nem mondta meg a szekunak, hogy…

A Brăilai Nagyszigeten

Aztán beraktak egy rabszállító vagonba, s elvittek Luciuba. Itt beosztottak csoportokba, brigádokba. Majdnem mind ott voltunk, egyszerre vittek ki, az egész Fekete Kezet. Luciu volt a település neve, Giurgeni egy falu volt mellette, két vagy három kilométerre. Azt a falut (Luciu) csak raboknak építették, kolónia volt, de léteztek házak is. Giurgeni-be jött minden posta, tehát Giurgeni-be kellett címezni, hogy a küldemény elérjen oda, Luciuba. Szögesdrót volt, középen felszántva, elgereblyélve, még egy szögesdrót két-három méter távolságra, s az őrtornyok. Éjjel reflektorok világítottak. Hat vagy hét barakk volt, ha nem több. Egy brigádban lehetett öt csoport, az ötven-hatvan ember, esetleg lehetett vagy tíz-tizenegy brigád. Fabarakkok voltak, középen valami szigetelés, tetejük kátránypapírral fedve. Bent emeletes vaságyak voltak, csebrek, azokba kellett pisilni, kakálni. Mindent ott kellett végezni, s ha az őr olyan volt, már folyt ki belőle, s akkor sem engedte kivinni azt a csebret. S ha kilocsogtatták, akkor kaptak egyet-egyet a hátukra… Be volt osztva, hogy ez a csoport ezen a héten, a másik csoport a másik héten, a másik a másik héten… Volt egy külön barakk, ahol az intellektuálok voltak, az értelmiségiek. Azokra még jobban orroltak azok, akik nem is tudtak írni, a fegyőrök. Az őrök olyan buták voltak, mint a föld. Volt egy őrnagy, cigány, a felesége magyar, gondolom, nem azért ment hozzá, mert szerette, hanem csak a pénzért, vagy mert őrnagy volt. Reggel öt órakor fel kellett kelni, mosakodás, vécézés, sorba kellett állni, hogy tudjál legalább pisilni. Volt olyan őr, amelyikben volt egy kicsi emberség, s akkor kiengedte a népet, hogy menjenek, végezzék el a dolgukat. Reggelire adták a puliszkát, románul úgy mondják, hogy mălai. Ki volt formába öntve, felvágták, mindenkinek egyet, s volt tea. S akkor sorakozó, számlálás, be a brigádba, s menetelés. Mindenkinek ki volt adva, hogy mennyi földet kell felhordjon a gátra. Hogy a Duna ne öntsön ki, gátat kellett emelni.

Voltak szerencsétlenek, akik nem tudtak dolgozni, mert életükben nem dolgoztak (fizikai munkát), olyan hólyagok voltak a kezükön, ne… Aztán ezeket az emberek még segítették, hogy legyen meg a normája, mert ha nem, megállították a kapunál este, s huszonötöt adtak a fenekére lapátnyéllel. Hát mit üssön rajta, feneke sem volt az embernek, úgy le voltak fogyva, disztrófiások az egész… Ott is örökké megvolt a románokkal az ellenbeszéd. Vitáztak, hogy a románok 1919-ben eljutottak Budapestig… ilyen hülye viták voltak, örökké megvolt az ellenségeskedés, s akik átálltak magyarról románra, azok még rosszabbak voltak, mint a valódi románok. No, s a csajkádat és a kanaladat kellett vinned magaddal. Volt egy zacskó, tarisznya, belé volt téve a puliszkád. A délebédet kivitték a munkahelyre, sorba kellett állni, s tettek bele a csajkába egy adagot. Négyféle étel volt: káposzta, fuszuly­ka, pityóka s lencse vagy valami ilyesmi. Kicsit vastagabb volt, hogy ne kelljen másodikot is adjanak. Egy tányérral, és el volt végezve! Aki dolgozott, kétszázötven gramm kenyér (volt a fejadag), s vacsorára megint valamit összekotyvasztottak, majd odaadták a jónépnek. Aki nem dolgozott, az csak száz grammot kapott. A csoportban a kenyeret feldarabolták, s aztán: ma te vagy az első, holnap te, holnap­után te… Aki első volt, mindig nézte, hogy melyik adag nagyobb, melyiket vegye. Mert azt a kenyeret nem lehet egyformára szeletelni. Aztán az utolsónak maradt az utolsó darab, akármekkora volt. Volt egy konyhabarakk, a lovat is levágták, s belerakták az ételbe… volt, aki megkapta a ló farkát. A barakkban volt víz, lehetett borotválkozni, de sorba kellett állni.

Giurgeni-ben mi az útépítésnél dolgoztunk, köveztük az utat. A mi brigádunk inkább az építkezésnél dolgozott, mi nem a gáton dolgoztunk. Volt brigád, amelyiket odarakták mázsálni a búzát aratáskor, mindenüvé, ahova kellett. Nekem szerencsém volt, én nem voltam a gátnál. Az volt a legnehezebb, öt-hat köbméter földet hordani naponta, avval a kajával, az rizikó volt… Én Bíró Karcsival voltam Luciuban, amíg megszöktem…

A szökési kísérlet

Ez 1962 augusztusában volt. Már több mint egy éve ott tartottak. Már betöltöttem volt a húsz évet 25-én, s 30-án szöktünk. Karcsival sokat beszélgettünk, másokat nem avattunk be. Ott, ha mondtál valamit, már tudta mindenki, mert besúgók voltak… Semmit nem lehetett mondani! Ahogy mondja a közmondás: „Hallgatni arany.” És… mondom: Karcsi, ez nem fog sikerülni… Inkább az ő ötlete volt. Azt mondta, ő már nem bírja. Mondom: Karcsi… Azt mondja: „Nem baj…” Mondom: Hátha meghalunk… Azt mondja: „Az sem baj…” Na, elmentünk dolgozni Giurgeni-be, köveztük az utat, a köveket homokba illesztettük bele. Volt egy mellékutca, s ott nem volt őr. Az őrök inkább a munkaszakaszon voltak, a két végén, középen is, de nem ennél a mellékutcánál. S azt mondja Karcsi: „Jössz-e?” Mondom: „Eresszed!” Ő ment előre, én utána. Rohantunk. Egyik román, Szatmár vagy Nagybánya felől volt, azt mondja: „A fugit! A fugit!” (elfutott) S a szakaszvezető két sorozatot lőtt a levegőbe, s a harmadikot belénk… Szerencséje volt Karcsinak is, nekem is, mert egy golyó éppen előttünk csapódott be a kukoricásba. De süvített: psííty!... Ha ő egy lépéssel hátrább legyen, őt találja hátba, ha én legyek egy lépéssel előbbre, akkor engem talál… Közöttünk elment a golyó. Ott mindenfelé kukoricás volt. S akkor… hát egyszer Karcsi olyan furcsán viselkedik… mintha érezte volna, hogy meg kell haljon… Elértük a kukoricást, s a falut, Giurgeni-t. Disznópajták voltak, Karcsi el akart bújni… a falu utcáján minden lyukat keresett… Mondom: Mit csinálsz, Karcsi?! Menni kell tovább! Ő olyan… kicsit mogorva, vágott szemű barna fiú volt. Szaladtunk tovább, a főúton keresztül, a Duna felé… de a szirénák már mindenütt szólottak. Mindenkinek le kellett hasalnia, a katonák meg voltak bolondulva… mesélték később a többiek. No, az úton keresztülmentünk, a Duna felé. Valami ritka fák voltak… s mondom Karcsinak: Tudsz-e úszni? Azt mondja: „Én nem…” Na, mondom, akkor… itt nincs, amit erősen… Mondom: Akkor fordulj meg, s add meg magad… Megadtuk magunkat. A szakaszvezető utolért. Amennyi isten, amennyi szent volt, mind lehozta, románul. Közelebb és közelebb jött. Nekem volt egy kicsi késem, Karcsi adta volt. Na, gondoltam, most menjek feléje, vagy ne menjek… gondoltam, úgyis lelő, mint egy kutyát… Megálltunk, feltartottuk a kezünket. Szemben álltunk vele, vagy három-négy méterre, s ő mind forgatta azt a hülye géppisztolyt, s egyszer felénk fordítja… Nem tudom, mit gondolt… s… én… tudja, amikor odakerül az ember… hogy meg kell haljon, mert tudja, hogy meg kell haljon… amire emlékszel… amire emlékezeted van… az egypár perc… nem perc, mert nem kell perc… szekundum alatt lepereg előtted az élet, amit éltél… S akkor meggondolta magát, elvitte a géppisztolyt tőlem Karcsi felé… s egyszer meghúzta a ravaszt, Karcsi összeesett, akkor hozza felém… a géppisztoly csövét. De nekem az volt a szerencsém, hogy a csövet lefelé hozta a kezivel, nem egyenesen előre, hanem lefelé. S akkor meghúzta a ravaszt… Itt vannak a jelek, ne, egyik itt (combon, ágyékban), s egyik itt… csak súrolta, ezt csak súrolta, de ezt mind a kettőt eltalálta a lábamon (a jobb és a bal combon). Leestem, mint a colstok… észnél voltam, s hallottam, hogy Karcsi mind nehezebben s nehezebben szuszog. Vagy két méterre volt tőlem, egyszer csak hrrr… hrrr… csak ennyit csinált, s vége volt… (elcsuklik a hangja, sír) …s akkor azt a kést ki akartam venni a zsebemből… gondoltam, hogy takarjam bé homokkal, hogy ne találják meg nálam… Aztán jöttek az őrök… hozzá is ment vagy három, hozzám is… aztán kezdtek rugdosni… ahol értek… Nem jó emlékezni… (elcsuklik a hangja, sír) S akkor azt mondja a másik: „Nu vezi, mă, că e mort?!” („Hé, nem látod, hogy halott?!”) Akkor mindegyik visszaugrott, hogy halottat rugdosnak… Akkor őt belétették egy ponyvába, engemet is egy olyan… katonaponyvába. S bevittek a kolóniába, az orvoshoz. Szerencsémre volt egy bukaresti orvos, jó ember, látszott, hogy nem tett különbséget román vagy magyar között, aki beteg volt, azt kezelte. A lyukakba, ahol keresztülment a golyó, oda bepriccolta a penicillint, hátulról is, elölről is, mind a négy lyukba, avval volt szerencsém, hogy nem fertőződött meg a lábam. Két golyó ment át a combomon, egyik a jobbon, a másik a balon. Csak csodálkozom, hogy nem talált csontot… mert akkor le kellett volna vágják a lábam… Karcsinak megvolt az alsó ingje, az izoming… s egy helyen ment be hat golyó… hátul hat lyuk jött ki… A májába kapta a lövést. Ő is húsz-huszonegy éves volt. Úgy fel voltak bőszülve a katonák, azt sem tudták, hogy mit csináljanak… ahogy mesélték a többiek… Ordítottak, nem szabadott felnézni… Olyan másfél kilométert tettünk meg (a szökés helyétől az elfogás helyéig).

Az orvos kezelt. Volt egy szintén szárhegyi, Bartalis János, ő segített nekem, hogy kivitt a vécére. Fiatal voltam, hát hamarább kigyógyultam, talpra álltam, tudtam menni… Aztán meghallotta Bukarest, mindenki, hogy megint… de csak magyarok (próbáltak szökni). Volt egy Göndör nevezetű, az is megszökött, azt is elfogták, agyonverték, szegény embert… Engem nem bántottak, mert jött a katonai ügyészség, és engem kihallgattak. S aztán mondtam románul, ahogy tudtam. Akkor megmondtam: itt az őrök bezárnak mindent, nem szabad menjünk a vécére, a dolgunkat a szobában kell elvégezzük, s mindent; ami lehet, hogy nem is volt igaz, azt is megmondtam. Ott mondani kellett. S csak azután kellett remegjél, hogy jön a bosszú… Aztán elment az ügyészség, a cigányt leváltották, a parancsnokot, elküldték Peripravára. Én sárgaságba estem, nem tettek be az elszigetelőbe, hat hónapig külön ételt kaptam azokkal együtt, akik még sárgaságosok voltak, úgyhogy meg voltam mentve… S amikor ez lejárt… be az izoláréba… (elkülönítőbe).

Szabadulás

Egyszer jönnek: „Szedd a csomagodat!” Vittek Szamosújvárra. Egy cellába kerültem… az egyik őrnagy volt, a másik ezredes, a másik tábornok, a másik százados, mind románok. A százados mindig: „Să trăiți, domnu’ general!” „Să trăiți, domnu’ colonel!” Mind így beszéltek egymás között. Ott hallottam, hogy România Mare, s hogy a románok egészen a Tiszáig el akarták venni a területet… Akkor Szamosújváron még jött egy ítélet, még adtak hat hónapot (a szökési kísérlet miatt)… Ültem a cellában, s hát egyszer hívnak, különítettek el, megint küldtek ki, Peripravára, munkára. Eeej, amikor meghallottam Peripravát… ott a cigány… akkor már egy zabszemet nem tudtak volna feldugni… Mondom: ha megismer, akkor végem van… százas, hogy kinyír… addig kínoz, amíg kinyír! Megérkeztünk Peripravára, sorba állítottak… De nem tudta, hogy hívnak, nem is látott soha. Ez 1964 tavaszán volt, márciusban vagy áprilisban. Peripraván a szőlőben kellett dolgozni, ültettük s kapáltuk. Még a siklót is megsütöttük és megettük. Aztán szerencsére júliusban szabadultunk, ’64-ben, kegyelmi rendelettel. Augusztusban lett volna ki a négy év.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.