Háromszék, László Zsuzsa | 2022. november 21.

Kedves marosvásárhelyi barátnőmnek Sepsiszentgyörgyön akad dolga, másfél napra ide utazik. Elfoglalt, de időt szakít, hogy találkozzunk. Pár órát tudunk együtt tölteni, rég nem találkoztunk, van miről beszélgetnünk bőven.

Albert Levente felvétele 

Amikor megérkezik hozzám, máris egymás szavába vágva próbálunk sok mindent behozni, mivel tudjuk, hogy szűkre szabott az idő. Közben megemlítem neki, hogy most zajlik a népzene- és néptánctalálkozó, kérdem, hogy nem lenne-e kedve arra nézni? Hát persze, így autóba vágjuk magunkat, irány az aréna.

Délutáni órákban érkezünk, pezseg az élet, már amikor belépünk, megérezzük, hogy itt nagyon jó energiák cikáznak. Közben próbáljuk folytatni a beszélgetést, mint akik tudják, hogy rövid az idő. Aztán beülünk a Hagyományőrzők gálájára, és már nem kell kapkodnunk tovább. Helyére zökken az idő, és benne mi magunk is. Egyik nagyszerűbb élmény ér a másik után. Egyszerre nevetünk fel, és egyszerre könnyezünk, mintha összebeszéltünk volna. Közben mindenről eszünkbe jut valami, és bár nincs módunk normális hangerővel beszélgetni, mégis sikerül. Sőt, igazából érzékenyebben, összefogottabban beszélünk meg igen sok mindent, mintha azt egy csendes helyen kávézgatva tennénk. Valahogy a lényeget hozza ki belőlünk ez a közös élmény, mélyen érint, és nem hagy mellékutakra tévedni.

Talán mert mindaz, amit látunk, hallunk, annyira feszes, mély és lényegi, hogy pontos irányt kapunk magunk és egymás felé, időtől függetlenül. Egy emberként reagálunk az idős párok gyönyörű, tartásos pörgés-forgására, amelyben külön-külön ott van egy élet története. És szinte ugyanazokat a dolgokat mondjuk ki a csángó lányok, asszonyok láttán. Kivételes élményt nyújtanak a néhol esetlen megszeppentségükkel, a szívszorító élni, tovább élni akarásukkal, az egymásba kapaszkodásukkal. Tanulmányt lehetne írni külön minden karakterről, legyen fiatal vagy idős. Ennyire különböző, és mégis együvé tartozó emberi lényt, (nem akármilyen) női sorsot felmutatva én még sosem láttam. Az előadásukban minden benne volt…

Szünetben találkoztam három idős csángó asszonnyal, és megköszöntem az élményt. Egyikük azt kérdezte, hogy tényleg tetszett? Hogy akkor megérte, hogy eljöttek? Ha azt mondom neki, hogy rég érintett meg valami ennyire, talán nem hiszi el. Azt feleltem, hogy nagyon is. Megsimogattam a karját, és még egyszer megköszöntem.
Maradtunk még egy remek koncertre, ami egészen másként töltött fel, aztán el kellett jönnünk, lejárt az idő. Otthon azért még belefért egy vacsora és egy pohár bor. Amikor elkísérem a barátnőmet a szálláshelyére, bár nem mondjuk ki, mindketten pontosan tudjuk, hogy igazából aznap mindent megbeszéltünk, ami fontos.

Persze, jóérzés nélküli, uszító és mélységesen cinikus megnyilvánulása továbbra is elfogadhatatlan – ezt az álláspontot képviseli Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is –, de közjogi értelemben már nem áll a lábán az Országos Diszkriminációellenes Tanács két évvel ezelőtti döntése, melyet a testület tagjai egyébként nagy többséggel fogadtak el.

Az államfőhöz teljesen méltatlan, banán-köztársasági jelenetet 2020. április 29-én élőben közvetítették a hírtelevíziók, akkor hangzott el Iohannis lehangoló, színvonaltalan nyilatkozata, melyben magyar nyelven ostorozta a szociáldemokrata pártot, illetve vezetőjét. Mementóként az alábbiak történtek: „Jó napot kívánok, PSD!”, illetve „Jó napot, Ciolacu!” köszöntésekkel az államelnök azzal vádolta meg az akkor ellenzéki szociáldemokratákat, hogy odaadnák Erdélyt a magyaroknak, a párt elnökének pedig feltette a szónoki kérdést: vajon mit ígért Orbán Viktor magyar miniszterelnök cserébe a megegyezésért? Eme durva, államelnöki szinten példátlan nyilatkozat hátterében pedig az állt, hogy a parlament alsóháza nem tűzte napirendre a Székelyföldnek területi autonómiát előirányzó törvénytervezetet, így a kezdeményezés a képviselőház által hallgatólagosan elfogadott indítványként került át – ez gyakori jelenség egyébként a parlamentben – az utolsó szót kimondó szenátusba. E „mulasztás” végül jelentéktelennek is bizonyult, mert az elnöki belépőt követően a szenátusban nagy erővel és látványosan söpörték le az asztalról az autonómiastatútum tervezetét.

E botrányos ügyben azért figyelemre méltó, hogy tavaly januárban a bukaresti ítélőtábla még megalapozottnak találta a Diszkriminációellenes Tanács által kiszabott 5000 lejes bírságot, és elutasította Iohannis folyamodványát, ám a legfelsőbb bíróság múlt csütörtökön hozott jogerős végzésében már helyt adott az államfő fellebbezésének. Az elnök és emberei nyilvánvalóan nem tudták volna lenyelni, hogy a mandátuma vége felé közeledő, atlantista babérokra törekvő Iohannist jogerősen elítéljék azért, mert – miként a diszkriminációellenes testület is megállapította – megsértette magyar polgártársai emberi méltóságát, amikor magyar nyelvű köszöntéssel gúnyolódva Erdély kiárusításával vádolta meg szociáldemokrata politikai ellenfeleit. Ilyen e kisebbségi ügyeket példásan és végérvényesen megoldó országban nem történhet, állítják szemrebbenés nélkül, és érvényt is szereznek az orwelli nézetnek, miszerint mindenki egyenlő, ám egyesek egyenlőbbek.

Persze, ismételjük, közjogi értelemben az elnök vétlennek találtatott. Ettől azonban még továbbra is helytállóak a korábbi, illetve mostani elítélő nyilatkozatok, megbotránkozó vélekedések. Hiszen a tények tények maradnak, s a kimondott szavak fülünkben zakatolnak. Ráadásul az államfő korábban még a Művelt Románia nevű, általa nagy ívűnek nevezett országprogram zászlaját is lengette, lendülettel. Nehezen feledhető, nehezen megbocsátható fejlemény, még akkor is, ha az akkori járványidős, tömeges bezártságot jelentő időszakában ennél súlyosabb visszaélések és mulasztások is történtek.

Politikusok ugyan fátylat boríthatnak a történtekre, ám a magyar közösség nem feledi, hogy az akkori, feszült és zűrzavaros napokban értelmetlenül, indokolatlanul megalázták. És e konok nézetre, e határozott, következetes vélekedésre nincs felmentő ítélet.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.