Háromszék, Bokor Gábor | 2022. március 2.

A digitális fotográfia terjedésének köszönhetően a közösségi oldalakon naponta milliószámra osztanak meg fényképeket. Jókat, rosszakat, vegyes a kép. Kevesebben a fényképezés művészi oldalát tartják fontosnak, mások törekednek, hogy egy-egy kiemelkedő, soha vissza nem térő momentumot örökítsenek meg. Köztük a természetfotósok is. Sikó-Barabási Sándor az utóbbi időben természetjáróként hívta fel magára a figyelmet – épp természetfotói által. Állatok, növények, a környezet bámulatos részletei szerepelnek fényképein. Látszik: természetjáró ember, nem véletlenszerűen fotóz, ez számára már több, mint hobbi. Talán az emberek figyelmét akarja ráirányítani a természet, környezet szépségére, egyedi vonásaira – és arra is, hogy mindezt meg kell őrizni, tovább kell adni a következő nemzedékeknek.

Hogyan lett egy megyei főállatorvosból természetjáró, természetfotós? Mivel tölti nyugdíjas éveit? Ezekre és más kérdésekre is kitértünk a Sikó Barabási Sándorral folytatott beszélgetésünk során. Tavaly április elsején vonult nyugállományba, habár életkora szerint maradhatott volna júliusig.

– Dolgozhatott volna, miért választotta a nyugdíjat?
– Úgy gondoltam, nekem ennyi elég volt. Nem ragaszkodom foggal-körömmel semmiféle funkcióhoz. Amíg úgy éreztem, hogy tudtam segíteni embereken, van egy bizonyos kollegialitás a munkahelyen, amíg éreztem, szükség van rám, addig próbáltam megtenni, ami tőlem tellett. Viszont két-három hónap híján tizenkilenc évet voltam igazgató, és ez már sok. Sok, mert rengeteg olyan esemény volt ezalatt, melyek során az ember bármennyire is próbált igazságos lenni, nem mindig sikerült, a jogszabályok sem tették ezt mindig lehetővé. Ott volt az állategészségügyi rendszer privatizálása, az uniós csatlakozás, amikor nagyon sok feldolgozóegységet be kellett zárni, volt baromfiinfluenza, a kergemarhakór, azután az afrikai sertéspestis, a kéknyelvűség – egy csomó betegség, ami a mindennapokban egy kicsit jobban megdolgozta az embert. Több mint száz ember tartozott közvetlenül hozzám, továbbá a körzetesek, durván kétszáz ember. Kétszáz embernek természetesen nem lehetett mindig a kedvében járni, voltak kellemetlenebb esetek is. Valahogy úgy éreztem, a szakmában letettem, amit letehettem, a hátralévő években megpróbálok a családomnak élni, magamnak, a hobbijaimnak. Ezért mentem el nyugdíjba, habár még maradhattam volna akár három évet is.

– Gondolom, a döntésben szerepet játszott, hogy van egy utód, akinek átadhatta a munkát.
– Így van. Őrsi Csabát láttam olyannak, akire mind szakmailag, mind a jövőbeli elképzeléseket illetően rá lehet bízni az igazgatóságot. Nyilván, nem az enyém az igazgatóság. Nem nagyon akarta elfogadni, azt is ajánlottam, aligazgatóként még maradok mellette. Többszöri győzködés után végül csak kezdett hajlani az elfogadás felé. Maga a poszt RMDSZ-es, elmentünk a vezetőséghez, bemutattam, elfogadták.

Tanítás, kutatás

– Az utóbbi időben erőteljesen jelenik meg a közösségi médiában természetjáróként, fotósként, de az előbb azt mondta: több hobbija is van.
– Például a tanítás. 2009-től tanítok a Babeș–Bolyai-egyetemen, 2018-tól a Sapientián. Őszintén szólva, nagyon szeretek tanítani, mesélni. Tapasztalatom elég sok van, és azt vettem észre, ha órák közben sok példát mondok, akkor a vizsgán, amikor a diák ingadozik, elég, ha felelevenítem azokat, eszébe jut, mivel kapcsolatos, van mihez kötnie. Mindig azt mondják: jaj, tanár úr, tudom, a példára emlékszem. A másik a tudományos kutatás. Már főiskola előttről mindig matattam valamit, kerestem, kutattam, bújtam a mikroszkópot. Ez folytatódik most is. Eddig mintegy száznegyven tudományos dolgozatom jelent meg, külföldön, akadémiai kiadásban is, van hat könyv, amelyekben társ­szerző vagyok, vagy egy-egy fejezetet én írtam, köztük kettő nemzetközi szintű. A főorvosi és a két doktori címem mind a kutatási munkáim eredménye (dr. Sikó a mezőgazdasági tudományok doktora, az állatorvosi tudományok doktora, járványtani főállatorvos – szerk. megj.). A család is azt mondja, ennél jobb már nem leszek ezen a téren, de engem ebből kigyógyítani nem lehet. A továbbiakban is vannak kutatási projektjeink, ezek mind olyan témájúak, melyek a legfontosabb hobbimhoz, a természetjáráshoz kapcsolnak. Mindegyik projekt a természettel, vadon élő állatokkal kapcsolatos. Partnerség keretében zajlanak ezek, benne van a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia, a környezetvédelmi hivatal, a Sugás-Görgő Közbirtokosság, a zabolai Mikes Alapítvány is – a kutatások egy része az ő területükön zajlik. A kutatási témák nagy része első lépésben ott teljesedik ki, hogy a diákoknak államvizsga-dolgozati témát nyújtanak. Ilyen például a medve és ember közötti kapcsolat, másik az Ojtoz-Ozsdola Natura 2000-es környezetvédelmi övezetben a nagyragadozó-populációk emberek általi megítélése. Kicsit érdekesebb megvilágításban, de szintén a medvetémához kötődik egy olyan embernek a munkája, aki legalább egy évtizede medvékkel foglalkozik, gyakorlatilag úgy jár be a medvék közé, mint más a tyúkudvarba. Megismerik, elfogadják a medvék – ennek szemtanúja is voltam. Kedvenc témám azonban a farkas, nagyon sok képem erről szól. Keresem őket, a nyomukat, ürüléküket, több területen is ott vannak a megyében. Kutatási téma – a tavasszal folytatódik – a kártevő rovarok előfordulása az erdőkben: milyen fákat, milyen mértékben károsítanak, hogyan lehet védekezni ellenük. Téma a több mint egy évszázados fenyőfák felmérése, néhány már kidőlt, kár lenne, hogy elvesszen az információ. Terveink szerint ezekből szeleteket készítenénk tanulmányozás, kiállítás végett.

– Elkerülhetetlen a kérdés: hogyan viszonyulnak a diákok a tanuláshoz? Csak egyetemre járnak, vagy érdekli is őket, hogy minél nagyobb tudást halmozzanak fel?
– Meg szoktam kérdezni az új diákoktól: miért épp erre az egyetemre, erre a szakra jelentkeztek? Volt, aki azt mondta: azért, mert szülei ide küldték. Befejezte az egyetemet, és egypár évre rá egy cipőboltban találkoztam vele, elárusító volt. Vanak olyanok itt, Háromszéken is, hogy csupán a „létrán való feljebb lépésért” végeznek egyetemet, például óvónők. Van olyan, aki már végzett egyetemet, mondjuk matek–fizikát, de továbbtanul a Babeșen, hogy taníthasson biológiát is. A pedagógia modult is sokan választják. Nem lehet általánosítani. Aki a szakmáért tanul, annak látszik az eredményein, a hozzáállásán. Például a mezőgazdaságra olyanok is jönnek, akiknek már van gazdaságuk, de fejleszteni akarják tudásukat. Minden évfolyamon van néhány diák, akivel érdemes foglalkozni, akarnak tanulni.

Fontos a környezet megóvása

– A fotózással hogyan került kapcsolatba?
– Gyakorlatilag számomra a fotózás inkább annak megörökítését jelenti, amerre járok. A közösségi oldalakra nem fitogtatásból teszem ki, a lényeg megmutatni, hogy van ilyen, lássák a természetbe keveset járó emberek, hogy milyen szépségeink, felbecsülhetetlen értékeink vannak. Melyekre nem vigyázunk eléggé. Nem vigyázunk, első sorban a szemeteléssel. Szinte őserdőnek számító részeken is járok – mert a megyében is vannak érintetlen, vad helyek –, ezek kivételek, de sajnos mindenhol máshol tele van az erdő mindenféle hulladékkal. Nagyon sokszor családi kiránduláskor is viszünk egy-egy műanyag zsákot, és a túra alkalmával összeszedjük az erdőben a szemetet, amit találunk, gyakran két zsák sem elég. Kis terepjáróm sokszor úgy meg van pakolva hulladékkal, hogy ki sem látok belőle.

– Sokat riogatnak, hogy fogynak az erdeink. Erdőjáró emberként hogyan látja, ez tényleg így van? Van normális erdőgazdálkodás, ha kivágnak egy erdőt, újratelepítik, vagy van természetes felújulás? Veszélyben vannak ebből a szempontból erdeink?
– Ebben nem vagyok szakember. De sok emberrel beszélgetek, olyannal is, aki fát termel ki, de erdésszel, természetvédővel is. Valahol középen van az igazság. Azokat az erdőket kell gyéríteni, amelyek túl sűrűek, nincs életterük a fáknak. Az is megvan, hány évesnek kell lennie egy erdőnek, egy fának, hogy kivágják. Ha csak ezt csinálják, nincs különösebb gond. Olyan nagyon sokat nem láttam, de van még csemeteültetés. Nem tudnám azt mondani, hogy veszélyben vannak az erdők. Sokkal inkább veszélyt jelentenek az erdő élővilágára – nem lényként, hanem a stabilitás tekintetében – a két- vagy négykerekű motorok, a rengeteg gombászó, a sok zajongó, kiránduló. Az a jó kiránduló, aki elmegy a természetbe, ott jár, szétnéz, de nem hagy ott egyebet, csak a lábnyomát, nem ijesztgeti az állatokat. Sokszor voltam úgy, hogy leülök egy lesben, csend van, eldöntöm, itt maradok éjszakára, erre nem telik el tíz perc, és már motorosok, ATV-sek verik fel a csendet. Szarvasbőgés idején is volt erre példa. Nem jó dolog az sem, hogy egy erdőterületen külön folyik az erdőgazdálkodás és a vadgazdálkodás. Legyünk őszinték, mindenki a saját érdekét nézi. Sokkal jobb volt – mondják az ebben a tapasztaltabbak –, amikor egy kézben volt az erdő. Aki felelt érte, tudta, milyen vad, milyen fa van az erdőben, hogyan lehet növelni a vadeltartó képességet, hogyan lehet kitermelni, hogy ne zavarja a vadakat fontosabb életfázisaikban. Minél nagyobb a biodiverzitás, annál szebb az erdő. Nem mondhatjuk, hogy a farkas kártevő, és ki kell irtani. Nem igaz. A farkas ott a kártevő, ahol nem vigyázunk az állatokra, zavarjuk természetes élőterét. Ezért fontos, hogy az erdőben ne motorozzanak, ne hangoskodjanak. Az emberi áldozatok egy része is a tudatlanság miatt van. Többször találkoztam medvével, kerültem veszélybe, de azt tanultam, hogy soha nem szabad hátat fordítani neki, elszaladni, mert akkor prédának néz. Egy olyan ember, aki szalad az erdőben, felzavar egy alvó medvét, s rögtön prédává válik. A bocsos medve, a sebesült, az más téma.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.