Számoljuk a napokat

Háromszék, Mózes László | 2020. április 17.

Noha ez az ország és népe már a pártállami, szekus és kommunista időkben alaposan megismerte a várakozást, sőt, az 1989 után is állandósult – magasabb életszínvonalra, jobb kormányra, emberibb fizetésre és nyugdíjra várakoztak folyamatosan –, a karanténba kényszerített ország nagy napját minden eddiginél jobban várják, alighanem ez lesz az ország újkori történetének leginkább áhított pillanata.

Ez a nagy nap természetesen május tizenötödike. Akkor ugyanis lejár a két hónapos szükségállapot, s amennyiben a Klaus Iohannis államfő által vázolt forgatókönyv valósul meg, megszűnik végre a koronavírus okozta példátlan kijárási tilalom, az állandó nyilatkozatírás kényszere és a bírságolás réme s más, hasonló szabadságjogi korlátozás. Ez a felszabadulás nagyobb össznépi élményt jelent majd, mint bármiféle, katonai parádéval, sörrel és miccsel színezett nemzeti ünnep. A romániai társadalomban ugyanis mérhetetlen feszültség halmozódott fel e bezártság során, s ezzel nem vagyunk egyedül. Európa és a fejlettebb világ országainak lakóira nem biztos, hogy még egyszer rákényszeríthető lenne egy ekkora áldozathozatal, a mostanihoz hasonló, módszereiben igen primitívnek tekinthető víruskezelési stratégiát nem vagy csak nagy nehéz­séggel vészelnének át. Hosszú távon ugyanis nem lehet vírusok ellen jelszavakkal – maradj otthon, moss kezet – és katonai diktatúrára, rendőrállamra emlékeztető módszerekkel védekezni.

De maradjunk május tizenötödikénél: e napot, noha a vírus és a fenyegetettség a szükségállapot feloldásával nem illan el, e meggyötört ország polgárai mégis mindennél jobban várják. Most még kérdéses, hogy akkor milyen mértékű lesz a fertőzés terjedése, a tegnap éppen átléptük a hetekkel ezelőtt még maximumként emlegetett tízezres megbetegedési határt. Feltételezzük, hogy az egészségügyi rendszer is szerencsésen túléli az ostromot, ám akkor majd következnek a bezártság mellékhatásai, az elhanyagolt krónikus betegségek – melyek továbbra is magasabb arányú elhalálozást jelentenek, mint a koronavírus –, illetve a depresszió, de főként a gazdaság megtorpanása által előidézett társadalmi problémák. Könnyen lehet, hogy ez utóbbi súlyosabb és hosszabb időtartamú lesz, mint maga a járvány. Ma már közhely, hogy semmi sem lesz olyan, mint a koronavírus előtt, de mégis jó lenne, ha mind kormányzatilag, mind társadalmilag, mind egyénileg le lehetne vonni azokat a következtetéseket, melyek közép- és hosszabb távon növelhetik biztonságérzetünket.

Mást egyelőre nem tehetünk, számoljuk a napokat. És ha már úgyis változik a világ, a történtek után joggal várható el, hogy maguk a döntéshozók is más magatartást tanúsítsanak. Ha e rendkívüli helyzetben a hatóságok válságkezelésként csupán annyit tudtak tenni, hogy négy fal közé rekesztik a lakosságot, a polgárok, adófizetők, az állam fenntartói joggal kérhetnek, követelhetnek több szakértelmet, elkötelezettséget és felelősségérzetet mindazoktól, akik politikai döntéseikkel az állampolgárok életét alakítják.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.