Emlékük kötelez

Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2021. január 18.

A végre beköszöntött tél jeges lehelete ellenére szombat reggel egy maréknyi csapat idén is gyalogszerrel indult el Kézdivásárhelyről, hogy lerója kegyeletét a Don-kanyarban 1943 januárjában megsemmisült Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg hősi halottjainak emlékére, a vargavárostól mintegy 24 kilométernyire, Kászonaltíz határában állított apostoli keresztnél. Katrosában csatlakoztak hozzuk a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki, valamint a Vitézi Rend háromszéki állományának tagjai, a kézdivásárhelyi hagyományőrző huszárok, majd a helyszínre megérkeztek a Székely Nemzeti Tanács kézdiszéki küldöttei is.

A v. Szima Csaba által néhány éve elindított és vezetett, immár hagyományossá vált túrára ezúttal zömében lemhényi fiatalok vállalkoztak, de Bereck, Szentlélek, Kézdivásárhely, Gelence és Zalánpatak képviselői is jelen voltak. A szembevágó csípős szélben való ötórányi gyaloglás bizony az izmaikat, ellenálló képességüket és akaraterejüket egyaránt próbára tette, de a kezdeményező szándéka is ez volt.

Olyat cselekedni, ami ízelítőt nyújt a csontig hatoló hidegben, hiányos öltözékben is helytálló magyar katonák szenvedéseiből, mert csak így lehet felmérni és értékelni emberi nagyságukat és erkölcsi tartásukat.
A Történelmi Vitézi Rend által 2018-ban állított emlékjelnél v. Lackó Áron kézdiszéki székkapitány Vitéz Somogyvári Gyula A boldog szunnyadókhoz című verséből idézve köszöntötte a bokán felül érő hóban oda felkapaszkodókat, akik egy perc néma csenddel adóztak a doni áttörés áldozatainak.

– Egy közösség nem süllyedhet mélyebbre, mint amikor elfelejti, vagy megtagadja hőseit. Éppen ezért nemcsak szomorú, hanem tragikus is, hogy Magyarországon és Erdélyben több mint négy évtizeden át nem lehetett beszélni a 2. magyar hadseregről és a Don-kanyarban történtekről. A kényszerű csendben eltelt több mint negyven esztendő alatt a katonasírokat benőtte a fű, és jobb esetben is már csak egy-egy horpadás utal rájuk. Egy tudatosan elfelejtetett hadsereg fekszik a rögök alatt, pihen a beláthatatlan hómezőkön, így nem véletlen, hogy néma hadseregként is emlegetik. Ráadásul a tudatosan meghamisított és belénk sulykolt történelem áldatlan következményeként sokan ezen honvédek hősi mivoltát, vagy a rájuk való emlékezés szükségességét is megkérdőjelezik. Éppen ezért ki kell jelentenünk, hogy őket az országot megcsonkító trianoni diktátum súlyos következményeitől kényszerítve vezényelték a keleti frontra, ahol magyar katonához méltón viselkedtek.

Példájuk erőt ad nekünk a ma küzdelmeihez. Erőt ad, amikor elfoglalják az úzvölgyi haditemetőnket, elorozzák a Békási-szorost, vagy az Európai Unió bizottsága több mint egy millió aláírás ellenére megtagadja az őshonos kisebbségek érdekében történő jogalkotást. Fel kell hát idézni a tetteiket és fejet hajtani előttük – mutatott rá az emlékezés fontosságára a Történelmi Vitézi Rend Központi törzsének hadnagya, v. dr. Ambrus Ágnes, aki Farkas Árpád Az avaron című versének a soraival zárta mondandóját.

A kézdiszéki Székely Nemzeti Tanács részéről felszólaló Bíró Levente arra figyelmeztetett, hogy a Don kanyarban életüket vesztő magyar katonák vesszőfutása nem ért véget a halálukkal, és a megmenekült bajtársaiké sem a háború befejeztével, hiszen nácibarátnak, szovjetellenesnek bélyegezték őket. A holtakra a feledés fátylát borították, és az élőkre üldözés várt otthon a fogságból való szabadulásuk után. Ma is követendő helytállásuknak ez volt a fizetsége.
Az elhangzottakat követően Rákosi Anita kilencedik osztályos tanuló egy szívhez szóló, az alkalomhoz illő katonadalt adott elő, majd Biszak Tünde berecki tanítónő felolvasta vitéz Somogyvári Gyula már említett, a doni hősöknek dedikált szívfacsaró versét. A megemlékezés koszorúk elhelyezésével és himnuszaink eléneklésével zárult.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.