Székely Hírmondó, Borbély Zsolt Attila | 2022. december 30.
Egy szép korszak végére érkeztünk. Huszonhárom évig működő rovatunk utolsó darabja ez. Hadd idézzük fel ez alkalomból a kezdeteket!
Kocsis Károllyal, a Székely Hírmondó alapító főszerkesztőjével Alsócsernátonban találkoztunk első ízben, az RMDSZ autonómia iránt elkötelezett szárnya tagjainak fórumán. Akkor, 1998. szeptember 12-ét kaptam felkérést Karcsitól arra, hogy Anyaországi figyelő rovatcím alatt írjak hetente egy rövidke jegyzetet a belsőmagyarországi politikai történésekről. 1999-ben meg is indult a rovat, mely ez idáig működött, nem zavarta meg sem a hetilap napilappá változása, sem a tulajdonosváltás.
Jó érzés volt e csapat tagja lenni, jó érzés volt az anyaországot is megjárt, aradi magyarként az anyaországi politika aktuális kérdéseiről szólni a székely olvasóknak címezve. Székelyföld nemcsak a nemzet köztudatában a Kárpát-medencei tündérország. Valójában is az. A globalista tudatipar mindenütt roncsolja a szakrális népi tudást, az emberközti viszonyokat, a nemzeti önbecsülést, a keresztény erkölcsöt, de a romlás Székelyföldön kisebb, mint másutt.
Nem véletlen, hogy az elvándorlás mellett megjelent a visszavándorlás jelensége. Sorolhatnám azokat az ismerőseimet és barátaimat, akik karriert építettek, presztízst, szaktudást szereztek a messzi Amerikában vagy Nyugat-Európában, majd Székelyföldre visszatértek, mert úgy látták, hogy itt a legalkalmasabb a légkör, a közösségi szellem arra, hogy gyermekeik megfelelő szocializációban részesüljenek.
A búcsú pedig, úgy gondolom, csak ideiglenes, jó esélyét látom a folytatásnak. Ennek formáját, keretét még nem ismerjük. Annyi biztos, hogy szórványban élő magyarként Székelyföldre, a „kicsi anyaországba” látogatni lelki feltöltődést jelent, mint ahogy az is, ha Székelyföldre üzenhetünk az anyaországi véreink viselt dolgairól heti rendszerességgel.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Gúnyhatár
Múltból jövendőt
Kárpátországi téridő
Kárpátországi szolgálat
Vértelen vértanúk
