Kövér Tamás
Voltaképpen minden a mai témára vezethető vissza, és voltaképpen egyfolytában az újságírói szabadságról és felelősségről vitatkozunk – bármi is legyen konkrét példaként felhozva.
A vita végeredményét megelőlegezve azt mondanám: a szabadságra szükségünk van, azt nem fogjuk hagyni hogy megfosszanak tőle; másfelől a szabadsággal együtt járó felelősséget a szakmai közéletben mindenki másként értelmezi, és csak annyit vállal el belőle, amennyit jónak lát –, és ez történik velünk hosszú évek óta.
A szabadságról:
A rendszerváltás előtt az újságíró szabadságban hinni, – áldozni is érte – akár karrier-lehetőségeket, akár bármi mást, amit különben értékeltünk volna – egy életforma volt. Egy hitvallás az ostoba cenzúra elvárásai ellen, mindennapos gyakorlat kis sikerekkel, és így tovább...
A rendszerváltás utáni első közvetlen tapasztalatom az volt, hogy a „most azután naponta megélhető lesz a szabadság – és emiatt érdemes lesz folytatni és élni” – programja helyett, az okosabbak elmentek a pályáról és tulajdonossá lettek, kiadók, médiacézárok lettek.
Rengeteg volt az új kezdeményezés, többségük rövid idő után tönkrement, és emlékszem, hogy a MÚOSZ Etikai Bizottságában név szerint emlegették azokat, akik nagy lendülettel egyre-másra alapítottak új lapokat, amelyeket 2-3 megjelenés után csődbe vittek, a pénzüket kivették, újabbakat alapítottak – akik meg teleírták a korábbiakat, azokat persze nem fizették ki.
Olvastam akkoriban egy kutatást: ez arról szólt, hogy az újságíró a rendszerváltás idején az egyik legmegbecsültebb ember volt, a jövőépítés záloga.
Ugyanez a kutatás pár évvel később oda jutott, hogy az átlagember immár nem az újságíróban bízik, hanem a tűzoltók állnak az első helyen. Az újságírók társadalmi presztízsben a csűrcsavari ügyvédek és az adó-jogtanácsosok mögé kerültek – mint akikre csak akkor van szükség, ha meg is akarjuk fizetni és használni akarjuk őket...
A magyarázat a második témakörben, az újságírói felelősség felfogásának problémájánál érhető tetten. Tekintsünk most el attól, hogy a paparazzo is újságíró, médiaember, sőt „fotós”, meg a bulvár-pletykalap válásokkal, házassagtörésekkel, zaftos becsületsértéssel felérő esetekkel foglalkozó hivatásos rágalmazója is annak tudja magát.
Nekünk maradna az, amit közszolgálatnak neveztünk egykor, aminek műveléséhez némi politológiai tudás, eligazodás, szakmai ismeret és morál is szükséges volt. Ez a szakmai kör annak a kihívásnak volt kitéve, amit a változó politikai erőtér tett a vállára –, de még inkább a médiavilágban is lezajló rendszerváltásnak: annak hogy átvettük azt az amerikai modellt, hogy majd a reklámozó eltartja médiát...
A reklám önmagában is manipuláció – ez az anyagi alapja annak, hogy a média fennmarad –, és ehhez képest azok a hitek és vágyak, hogy egy a korábbi hibákat kiküszöbölő, új világot építsünk – háttérbe szorultak.
A közszolgálati világ még azt tudta a mindig „fokozódó nemzetközi helyzetről”, hogy az amerikai elnöknek és a szovjet főtitkárnak forró drótja van, hogy elkerülhessünk egy véletlenszerű atomháborút.
M. Lengyel László, az egykori Népszabadságtól, később a budapesti Sajtószakszervezettől azt a példát is felhozta, hogy a műfajok és a közmegegyezéses kódok ismerete biztonságot is adott: Ő azt említette példaként, hogy ha egy kommunista politikusról azt írták akkoriban hogy „tragikus hirtelenséggel elhunyt az éjszaka X. Y. elvtárs” – akkor mindenki tudta, hogy öngyilkos lett. Bár erre nem sok példa volt.
A mai élethelyzetünkre az jellemző, hogy minden laikus kezében ott van a maroktelefon, amellyel bármikor lehet flashmobot, „villámcsődületet” szervezni –, és akkor azokról a szlogenekről amiket ott felmutattak, még előre megállapított napirendje ellenére is kénytelen lesz értesülni, és foglalkozni velük a törvényhozás.
A mai olvasó telefonképernyőről olvas, minden négy lénia közé zárt betűtengert „cikk”-nek nevez, és ha megkérdezed, hogy miféle műfaj a „vonal alatti tárca, a glossza, vagy a kroki” – azt fogja hinni, hogy káromkodsz, vagy legalábbis hogy viccelsz. A mai – egyszerre író és olvasó – média-résztvevő, nem vállal fel semmiféle etikai vagy szakmai szabályt.
Neki nem kell megtartania a szabályt, hogy a hír szent és a vélemény szabad – amit egykor oly gyakorta idéztek –, mert a hírhez is hozzáfűzi a maga véleményét – amit objektív hírként próbál meg tálalni.
Amerikában kezdődött minden...
Martin Luther King – akit a saját imaházában pár tucatnyian hallgattak csak, békemenet élén kiment az utcára – ezt felvette és meghíradózta a fekete-fehér tévé –, és a Kongresszusnak foglalkoznia kellett azzal, hogy neki „van egy álma”.
Most is Amerikából jön a híre, hogy a nagy médiacégek, az úgynevezett web2, a social media is cenzúrázik, bejegyzéseket töröl és tesz láthatatlanná – egyfajta közmegegyezésre hivatkozva. Újra a cenzúra problémájánál vagyunk – holott nincs a szereplők között kommunista állampárt... Nem furcsa?
Ha a szabályozó törekvést nézzük, néha műsorkészítőként is vigyorognom kell azon, hogy át kell írni a Tom Sawyer-t, mert szerepel benne a „nigger” szó; hogy az egykor a néger alkalmazottak számára épült többlet WC-k újramegnyitását követelik a Pentagon épületében – ezúttal az LMBTQ aktivisták számára, akik a választott nemüknek megfelelő illemhelyen sem szeretnek enyhülni, mert ott, mint mondják, kigúnyolják őket; hogy sajtószemlét állítok össze hajnalban, és el kell döntenem, hogy a meleg párok életvitelére átírt mesekönyv ledarálása, és a tiltakozás ellene, valóban a fasizmus térnyerése-e – mint ahogy néhány szervezet ezt követeli, és közzéteszi...
Ha most van a részvevők között, aki azzal a tekintettel néz a szomszédjára, hogy „térjünk végre vissza a józan észhez” – hát én is ezt tanácsolnám, de ebből még nem alakul ki követendő jövőkép...
Ha szakmai közegként, egyfajta „hivatásrend”-ként (akár csak az orvosok vagy a gyógyszerészek) – meg akarunk maradni, muszáj valamiféle szakmai etika révén összetartanunk.
A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója, és egyáltalán a szakma Erdélyben tapasztalt művelése – több évre visszatekintve is –, garancia arra, hogy legalább a kérdések felvethetők, és vaskos becsületsértések nélkül is megtárgyalhatók. Manapság ez sem kevés.
Deák Ferenc azt mondta a sajtóetikáról: elég egyetlen feltétel: „hazudni nem szabad...” Lehet hogy csak ezt kellett volna leírnom.
Búcsúra –, ha már Deáknál tartok –, még legyen türelmetek egy anekdotához.
Ferenc József felháborodottan említette meg Deáknak, hogy Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos fia, kitüntetésért folyamodott hozzá.
Felség –, mondta Deák Ferenc –, én az Ön helyében azt a kitüntetést megadnám...
Az osztrák császár, ha magyar királyként Budapestre érkezett, szalonkocsival jött Bécsből a Keleti Pályaudvarra. A szalonkocsi ajtaja pontosan a vörös szőnyegnél állt meg. Az ajtó kinyílt, Őfelsége huszárezredesi uniformisban a lépcsőre lépett, balra nézett, megborzongott –, vastag barkós, szemüveges és keménykalapos emberek álltak ott. A király visszalépett a szalonkocsiba, adjutánsához fordult és undorodva mondta: „ezeket – innen – el...” – és fehér kesztyűs kezével intett is. Azt nem lehet Felség – válaszolta kétségbeesetten az adjutáns – ez itt a szabad magyar sajtó... Őfelsége ezután lehágott a lépcsőn, mereven előre nézett, (balra egyáltalán nem), és sasszemével keresett a tömegben egy egyenruhás embert, akit végre katonásan üdvözölhet... A kötélkordon mögött, egyenruhában ott áll Gipsz 23. Jakab kéményseprő, hatéves fiával az oldalán – jöttek megnézni az érkező királyt. Őfelsége keményen szalutált, majd kezet is nyújtott a kéményseprőnek, és még azt a kérdést is feltette neki (magyar nyelven): „hogy van mindig...? Majd határozott léptekkel távozott.
Mindezt az aznap délutáni illusztrált lapok – némelyik ott készült képpel is – közreadták a nyilvánosságnak. Őfelsége másnap visszautazott Bécsbe. A lapok erről is tudósítottak – ezúttal immár rövidebben.
Nos, Hölgyeim és Uraim ! – ez az, ami ma is, és nekünk is jut mindebből. Nem túl sok, nem is kórósan kevés, lehet róla vitatkozni...
Gúnyhatár
Múltból jövendőt
Kárpátországi téridő
Kárpátországi szolgálat
Vértelen vértanúk
