Búcsú a Háromszéktől

Drasztikus intézkedésekre kényszerül a Háromszék áprilistól: Sepsiszentgyörgyön három újságosbódét kell bezárnunk, hétfőn és csütörtökön a lap mindössze 8 oldalon jelenik meg, több munkatársunk szerződését felbontjuk – írta Farcádi Botond főszerkesztő A Háromszék megmaradása a tét című, március 25-én megjelent vezércikkében. Ezután több ismerős rám kérdezett: mi történt?

A válasz nem különleges: egy korszak véget ért.

Nyugdíjasként én is azok közé tartozom, akik most elköszönnek a belső munkától. Nincs ebben semmi rendkívüli. Az idő teszi a dolgát – ahogy mindig is tette.

Harminc év hosszú idő. 1996. április elsején lettem a Háromszék belső munkatársa, de valójában már egy évvel korábban elkezdődött ez a történet. És azóta – észrevétlenül, szinte hangtalanul – összenőtt az életemmel.

Nemcsak lapszámok teltek meg írással, hanem évek is emlékekkel. Nemcsak cikkek, szerkesztett oldalak születtek, hanem egy élet zajlott közben.

Sepsiszentgyörgy lett az otthonom. Itt születtek a gyermekeim. Itt telt el az életemnek az a fele, amelyre már vissza lehet nézni.

Voltak nehéz időszakok, amikor a szó súlya nagyobb volt a megszokottnál, és következményei is messzebbre értek. És voltak csendesebb évek, amikor inkább a múlt felé fordulhattam: évfordulók, történetek, sorsok között keresve azt, ami összeköt bennünket.

Szerkesztőként az is foglalkoztatott, hogyan lehet a szöveg sűrűjét oldani – képekkel, ritmussal, arányokkal. Apró változtatások voltak ezek, de idővel talán a lap arculatának részévé váltak. És voltak írások, amelyek hosszabban kísértek – ügyek, amelyek mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.

Az ember idővel megtanulja, hogy nem minden marad meg abból, amit leír. De talán valami mégis. Egy gondolat, egy mondat, egy hangulat… Ha ezek közül bármi eljutott az olvasókhoz, akkor már volt értelme.

Sok mindent kaptam ettől a helytől. Nemcsak munkát, hanem lehetőséget is, hogy kérdezzek, hogy utánajárjak, hogy elmondjam. És talán azt is, hogy néha másoknak adjak teret a megszólalásra. Ezért hálás vagyok.

Most, amikor elköszönök, nem marad bennem hiányérzet. Inkább csak egyfajta csendes lezárás. Mint amikor az ember letesz valamit, amit sokáig hordozott – nem azért, mert megunta, hanem mert eljött az ideje.

Köszönöm a kollégáknak az együtt töltött éveket! Köszönöm az olvasóknak a figyelmet és a tü­relmet!

És ha valakit – akaratlanul – megbántottam, kérem, bocsássa meg!

A címbeli búcsú azonban nem végleges. Időnként talán még visszatérek egy-egy írással. És több időm lesz régi dolgokra: címerek, zászlók kutatására, az eredmények népszerűsítésére, melyet – kollégáim jóindulatának hála – eddig is művelhettem.

A Háromszéknek azt kívánom, hogy maradjon meg minél tovább. Mert ami ennyi időn át helytállt, az több, mint egy újság, az közösségformáló erő. Hajrá, Háromszék, hajrá, kollégák, hajrá, előfizetők, hajrá, olvasók! Kitartást!