Háromszék, Bedő Zoltán | 2025. december 23.
Gyermekkoromban Székelyföldön kemények voltak a telek. Általában már november közepén beköszöntöttek a hegyek tövében megbújó szülőfalumba, és gyakran március közepéig ottfelejtették magukat. Számunkra bőven adódott alkalom a téli sportok elsajátítására és gyakorlására. Naponta elözönlöttük a helységet átszelő patak jegét és a föléje ágaskodó hegyet, önfeledt zsivajunktól visszhangzott a környék. Ritka volt az a lurkó, aki nem ismerte a szánkózás, sízés és korcsolyázás fortélyait.
Nem történt ez másképp az 1969-es angyalvárást megelőző délutánon sem. A farkasordító hideg ellenére a szabadban zsibongott Bereck népes gyermekseregének java része. Arcunkat pirosra csípte a fagy, de nem törődtünk vele. Újra meg újra felkutyagoltunk a kaptatón, hogy szánkóinkat megnyergelve, önfeledten száguldhassunk le rajta, ugyanis ez minden alkalommal olyan élményt nyújtott, amelyről nehéz volt lemondani. Mámorosak lettünk tőle, mert megízleltük a szabadságot. A suhanás szabadságát.
Már esteledett, amikor lefordult valami a lábam elé a tetőn őrködő vén diófáról. Felemeltem. Egy félöklömnyi dermedt madárkát tartottam a tenyeremen. Hiába melengettem, nem éledt fel, ezért néhány pillanatnyi töprengés után faképnél hagytam vidáman kurjongató pajtásaimat, és az alélt, kesztyűmbe bugyolált kis égi vándorral elindultam hazafelé.
Bár a vártnál korábban érkeztem, az angyalok mégis megelőztek, hiszen a nagyszobában már teljes díszben pompázott a karácsonyfa. Most azonban nem rohantam oda örömtől repeső szívvel, mint máskor, és kíváncsi boldogsággal sem kutattam az alatta felhalmozott ajándékok között. Kétségbeesetten nyújtottam az ernyedt testet a szokatlan viselkedésem miatt rosszat sejtő szüleim felé.
Helyre fog jönni – jelentette ki apám magabiztosan, némi vizsgálódás után. És valóban helyrejött. Néhány hosszúnak tűnő perc elteltével kinyitotta parányi gyémántszemeit és feltápászkodott. Szemügyre véve, boldogsággal telített ámulattal állapítottam meg, hogy egy sárga dolmányú, fehér gallérú, fekete nyakkendős, kék frakkos cinegét köszönthetünk az otthonunkban. Kissé kábultan, majd egyre élénkebben méregette az ismeretlen környezetet, és huss, felröppent a karácsonyfára. Onnan szemlélődött kezdetben riadtan, de miután meggyőződött, hogy senki sem bántja, kissé megnyugodott.
Ezen a szentestén nem gyújtottunk sem gyertyát, sem csillagszórót, pedig mindig derűvel töltöttek el a sejtelmesen lobogó és tüneményesen sziporkázó fények. A váratlan, de annál kedvesebb vendég miatt most megfosztottam magam ettől a varázslatos látványtól, mert nem akartam megijeszteni és elriasztani szegényt. A Mennyből az angyal azonban ezúttal is felcsendült az ajkainkról.
Másnap kitártuk a jégvirágos ablakot, és izgatottan figyeltük, hogy mit fog tenni. Némi habozás után a párkányra szállt, és nekem összeszorult a torkom. Többé nem látom – nyilallt belém a fájó gondolat. A madárka viszont, miután a fejecskéjét óvatosan kidugta a csikorgó hidegbe, visszahúzódott a ház melegébe. Tavaszig nálunk maradt.
Az idő múlásával tudatosult bennem, nem a véletlen műve volt, hogy karácsony küszöbén ráakadtam az alélt cinegére. Rádöbbentem, hogy a mindnyájunkban pislákoló gondoskodó szeretet lángjának melegénél feléled a remény. Meggyőződtem, hogy a figyelem, a törődés és a jó szó életeket menthet. Megértettem, hogy így meg lehet, de csak így lehet megváltoztatni az egyre inkább elridegülő világot.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Gúnyhatár
Múltból jövendőt
Kárpátországi téridő
Kárpátországi szolgálat
Vértelen vértanúk

