Hargita Népe, Sarány István | 2018. október 24.
Huszonöt évvel ezelőtt, 1993-ban vettem részt először Magyarországon az 1956-os megemlékezésen, az 1956-os Magyarok Világtalálkozóján. Újságíróként csöppentem a népes erdélyi küldöttségbe, akkor ismertem meg személyesen is pár erdélyi ötvenhatost. Volt köztük festőművész, tanár, politikus, polgármester is. Különböző habitusú, vérmérsékletű, kedélyállapotú emberek voltak, de összekötötte őket a közös sors. Az a tény, hogy zsenge fiatal korukban mondvacsinált ürüggyel a rendszer kegyvesztettjei lettek, s bár még jóformán gyermekek voltak, osztályellenségnek bélyegezték őket, s ma már ártatlannak tűnő cselekedeteikért súlyos börtönéveket kaptak, egész életüket végigkísérte a megbélyegzés, a kirekesztettség. Megkapó volt számomra a körükben tapasztalt bajtársiasság, még az egymás ugratásában is volt valami, amit a kívülálló nem értett, csak érzett és csodált.