Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2021. január 7.

Madéfalva neve, valamint 1764. január 7. fekete betűkkel van bevésve a székelyek közös emlékezetébe, hiszen immár 257 esztendeje, hogy a település neve a nyakunkba szakadt fájdalom és gyász helyszínét, míg a keltezés annak időpontját jelöli számunkra. Azt a napot, amikor orvul és kegyetlenséggel mészárolták le több száz testvérünket. Köztük férfiakat és asszonyokat, gyermekeket, fiatalokat, középkorúakat és időseket – válogatás nélkül. Történt mindez annak megtorlásaként, hogy a hadra fogható csíki, kászoni és háromszéki férfiak nem voltak hajlandók lemondani az őseik kiontott vérével megváltott szabadságjogaikról és idegen parancsolat alá vonulni a császáriak által felállítandó határőrség kötelékében.

Háromszék | 2021. január 6.

A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1764*

A székely határőrség szervezése a nép ellenállása miatt Madéfalván mészárlásba torkollott. A SICULICIDIUM kronosztichon arra az 1764. január 7-i tragikus napra emlékeztet bennünket, amikor Caratto ezredes bekerítette a falut, lövetni kezdte ágyúkkal, majd katonái a menekülő embereket lekaszabolták, a házakat felgyújtották, a falu egy részét felégették. Ellenállni aligha lehetett… A halottak pontos számát nehéz megállapítani, mert a források adatai eltérnek egymástól: egyesek 200-300, mások 500 főről adnak hírt, s ezek csak a mészárlás helyszínén meghaltak számát jelentik, de sokan haltak bele később a sérüléseikbe. Feljegyezték, hogy „a be nem fogattak és hazariasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt egy néhány ember, s e különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől felhangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

Háromszék, Mózes László | 2021. január 6.

Mindig összeszorul a szíve, amikor hegymászók életüket vesztik. Persze, jól tudja, minden emberi élet múlása fájdalmat, hiányérzetet jelent, ám mivel különös tiszteletet, magyarázhatatlan rokonszenvet érzett a jeges csúcsok felfedezői, sziklafalak hódítói, egyáltalán a magasra törekvő emberek iránt, ezért egy-egy hegyi tragédia mindig megérintette. Most éppen az kavarta fel, hogy az új év első napjaiban a közeli Bucsecs-hegységben ketten lelték halálukat, egy negyvennyolc éves nő és egy ötvenkét esztendős férfi. Hírek szerint több száz métert zuhanhattak, előbb a nő, aztán a férfi, noha jó téli felszereléssel és vélhetően felkészülten vágtak neki a fagyos magashegyi párkánynak, s tragédiájuk útjuk végén következett be.

Háromszék, Huszár Szilamér | 2021. január 4.

A Magyar Művészetért Díj kuratóriumának elnöke és megalapítója, Gubcsi Lajos még 2017-ben Árpád fejedelem-díjjal tüntette ki Pászka Lehel lovasíjász világrekordert, aki egy 400 méteres pályán kantár és nyereg nélkül, vágtázó lóról 37,73 másodperc alatt 15 célzott lövéssel mindannyiszor célba talált. Az akkori méltatásban elhangzott, hogy olyan személyiségek részesülnek elismerésében, akik képviselik, ápolják és védelmezik a magyar örökséget. Idén érkezett az újabb hír, miszerint Pászka Lehelt a Magyar Művészetért Díj kuratóriuma ezúttal Ex Libris Díjjal tüntette ki, mert védelmezi és kitartóan műveli is a magyar lovasíjászat hagyományát. A Sagittis Siculorum nevű épülő lovasiskolában, Pászka Lehel lovasíjásszal beszélgettünk az elmúlt időszakról, és terveiről.

Háromszék, Nagy B. Sándor | 2021. január 5.

Sok minden eszünkbe jut ilyenkor, új esztendők küszöbén, amikor véget ér a több napig tartó pihenés, a családi és baráti találkozások, evés-ivás, tévézés, semmittevés kábulata.

Egyik énünk szeretne tovább lazulni, ágyban maradni, olvasgatni, és valami furcsa szorongás vesz erőt rajta, amikor a munkára gondol, a másik azonban azt sugallja, hogy ez a szédült állapot sehová sem vezet, ideje végre visszatalálni a rutin biztos medrébe, érezni, hogy határozott célja és értelme van az életünknek.

Háromszék, Nagy D. István | 2021. január 4.

Folyamatos bizonytalansággal, gyakori kétségbeeséssel, mély keserűséggel, tanácstalansággal, félelemmel és sok-sok szomorúsággal telített év maradt mögöttünk, melyre csak annyit érdemes mondani: jó, hogy vége van.

És bárcsak így lenne, mert bármennyire csűrnénk-csavarnánk, 2020-nak ugyan búcsút intettünk pár napja, de mindaz, amit jelentett, hozott, most is itt van velünk. Ráadásul a „koronavírus-járvány kora” minden következményével, még messze nem ért véget, egy ideig még a vészhelyzet (vagy még rosszabb) zászlaja alatt kell töltenünk mindennapjainkat, és megtippelni is nehéz, hogy mikor tér vissza életünk a normális kerékvágásba, és gyógyulnak be mindazok a sebek, melyeket a pandémia közösségi és egyéni szinten okozott.

Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2021. január 4.

Elhangzott a szentgyörgyi tanács december 30-i, évzáró soros tanácsülésén, amikor ünnepélyes keretek között átadták Czegő Zoltánnak, lapunk főmunkatársának az idei Pro Urbe díjat.

Vannak emberek, akik szikáran állják a történelem viharait, akár a sziklatörmelékkel megszórt székely földbe kapaszkodó fenyők, és nem hajolnak meg a nagy időben. Vannak emberek, akikre az igazság kimondásának súlyát mérte rá az Isten, és panaszkodás helyett büszkén vállalják ennek cipelését. Vannak emberek, akik népükért emelnek szót egy életen át, és ettől nem lehet őket eltántorítani, ugyanis fittyet hánynak az őket ért fenyegetésekre. Vannak emberek… és Czegő Zoltán mindig közéjük tartozott, illetve tartozik – vélekedtem az Őt 80. születésnapja alkalmából köszöntő jegyzetemben, és ennél találóbbat ebből az ünnepi alkalomból sem tudok mondani róla.

Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2020. december 31.

Megtépázott önérzettel, összekuszált gondolatokkal, foszladozó reménységgel és mázsás gondok súlya alatt görnyedezve botladozunk egy új év küszöbe felé. A tavasszal fejét hirtelen felütő koronavírus elszabadulása ugyanis léggömbként pukkasztotta szét felfuvalkodott mivoltunkat, rádöbbentett, hogy picik és sebezhetők vagyunk. Porszemek a végtelen tér-időben.

Háromszék, Váry O. Péter | 2020. december 31.

Durva szőttesre nehézkes betűkkel hímzett írás hirdette nagyszüleim konyhájában: bort, búzát, békességet. Gyermekkoromban már időtől megfakult, mosástól elszíntelenedett volt a falvédő, viseltes állapotán nem is csodálkoztam: nagyanyám is örökölte a kézzel varrott, gyakorlati és esztétikai célt egyaránt szolgáló vásznat, talán hozománya egyik darabja lehetett, amit még az ő édesanyja készített számára.

Székely Hírmondó, Czegő Zoltán | 2020. december 30.

Páratlan napokat él meg az ember és annak fia. Ez nem vitás. Tág terek nyitva előttünk, a szabadság lényegét, életes mibenlétét fogalmazgatják társaink az igenes jelenben, majd annak ellentétét, amit most nem nevezek valódi nevén. Páratlan minden, mert sose volt két egyforma napunk. Hát ezért nem zuhan sose ránk váratlanul az elkövetkezető nap.