szmue fejlec 2

Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2019. augusztus 28.

A tavasszal megesett gyalázat miatt kissé megkeseredetten ugyan, de az alkalomhoz illő méltósággal hajtottak fejet, és rótták le kegyeletüket a haza védelmében elesett hősök emléke előtt a Kárpát-medencéből, valamint nyugati diaszpórából az úzvölgyi magyar haditemetőhöz zarándokoló és azt lélekkel megtöltő megemlékezők ezrei augusztus 26-án, hétfőn, a II. nagy világégés idején itt lezajlott csata 75 évfordulóján.

Háromszék, Farcádi Botond | 2019. augusztus 26.

A mai úzvölgyi megemlékezés is az. Azok voltak a korábbi években szervezettek is, de az idei különösképpen, hiszen minden eddiginél nagyobb veszély fenyegeti a világháborús hősökre való emlékezés helyszínét, a jövőépítéshez elengedhetetlen múltba pillantásra, erő merítésére alkalmas katonatemetőt.

Háromszék, Simó Márton | 2019. augusztus 24.

A többség bizonyos hatalmi ágazataiban tevékenykedő elkötelezett nacionalisták folyamatos árokásási próbálkozásai oda vezettek, hogy soha nem látott mélypontra süllyedt az eddig sem túl baráti magyar–román viszony. Az állami intézmények – holott a törvények egyértelműen nekünk adnának igazat – folyamatosan szemet hunynak, bizonytalankodnak vagy épp az ellenkezőjét teszik annak, ami normális esetben elvárható lenne tőlük. A hétköznapokban azonban élni kell, párhuzamosan, itt, a közös lagúnákban, mert ez az ország épp annyira a miénk is, mint amilyen mértékben az övék.

* * *

A múlt évben, tudván, hogy az 1918-as események mennyire fontosak voltak mind a két oldalon, megpróbáltam erről az időszakról úgy megemlékezni, igyekeztem úgy emlékeztetni, hogy román többséghez tartozó értelmiségieket szólítottam meg, akik a centenárium évében, de máskor is nyitottak voltak felénk, és olyan országot szeretnének, amely valóban demokratikus, s amelyben valóságosan is megjelenik és működik a regionalizmus eszméje. Igen gyakran emlegettük a transzilvanizmust mint elfogadható és felvállalható közös vezérelvek rendszerét. A mindkét nyelven megjelent kötet most is piacon van, sőt, a közeljövőben kerül sor a bemutatására több vegyes lakosságú településen, és – mindezek mellett és ellenében – az is elképzelhető, hogy képes lesz üzenetek továbbítására, javított magatartásformák gyakorlatának befolyásolására. Bízzunk benne.

Hol vannak most azok a jó románok?

Saját székelyföldi környezetemben – úgymond bizalmas miliőben, kollégák, rokonok, szomszédok, tehát a hozzám legközelebb álló emberek – hányták a szememre ezt a közeledést. „Ezek úgysem változnak meg.” „Ezek mind ilyenek.” „Képmutatás az egész.” „A tetteik igazolják őket.” Miközben barátaim, ismerőseim, a saját fajtám közül talán senki nem tett a román fél felé egy lépést sem, a HÁROMSZÉK és A HARGITA NÉPE vezető szerkesztőin kívül nem is érdeklődött igazán a „periférikus” értelmiségi vélemények iránt, arra kényszerültem, hogy ismét megkérdezzem a Mi, székelyek és román barátaink / Noi, secuii şi prieteni noştri români című interjúkötet szereplőit.

A tizenhét megszólaló közül ketten megelőztek. Anélkül írtak Úzvölgye kapcsán, hogy kérdeztem volna őket. Úgyszólván szégyellték magukat mások helyett, s nem a bizonyítványt magyarázták, hanem arról vallottak, hogy nem értenek egyet a dormánfalviakkal, a központi vezetéssel és a szervek hozzáállásával. Egyértelműen kimondták, hogy törvénysértések sorozata történt. Hangsúlyozták, hogy a hőseinkhez jogunk van. Hogy abban a temetőben nincs mit keresnie egy másik megyéből való város önkormányzatának. Illetve azt is nehezményezték olykor, hogy székelyföldi környezetünkben elszigetelődünk tőlük, nem kérjük ki a véleményüket, nem szólítjuk meg a különböző alkalmakkor.

Többen „hirtelen felindulásból” küldték a választ, mások pedig azt ígérték, hogy várjak egy-két napot, mert hamarosan nagyobb lélegzetű dolgozatokban fogalmazzák majd meg gondolataikat. Úgy látom, hogy a kis társaság egyben maradt, ma is ugyanabban a korrekt és európai hangnemben beszél. Elmondható, hogy további emberekkel bővült, hiszen a könyvbemutatók alkalmával ismeretségek köttettek, olvasók jelentkeztek, akik a maguk környezetében terjesztették, most is terjesztik a kiadványt és azt a fajta szemléletet, amely a közzétett szövegekből árad. Sőt, az is előfordult, hogy a magyar–román közeledést valóságosan gyakorló civilek nehezményezték, hogy őket még nem szólítottam meg, és kellemesen meglepett, hogy egy bukaresti társaság milyen következetesen és hitelesen igyekszik hidat építeni az emberek között. Egyszerű románok, akik önmagukkal szembeni igényességükből fakadóan ismerkedtek meg a magyar kultúrával, bár ők maguk teljesen más környezetből származnak, általában nincsenek magyar rokonaik, viszont a közeledési vágy és a jobbítási szándék számukra teljesen természetes.

„Régi barátok…”

Dr. Mihai Androne (egyetemi tanár, történész-teológus, a galaci Al-Dunai Egyetem oktatója): „Az a meggyőződésem, hogy a most felbukkant problémákat képesek leszünk higgadtan, európai és keresztényi szellemben rendezni. Szükség van a két közösség képviselői részéről az őszinte párbeszédre, hogy a kezdeti nyugalmat képesek legyünk visszaállítani. Az a véleményem, hogy az etnikumok közötti viszonyt az ember és ember közötti megértésre kell alapozni: aki nem becsüli és ok nélkül bántja felebarátját, az nagyot téved. A sértett is, amikor megfelelőnek vélt választ ad, maga is téved. Ki kell szabadulnunk ebből a helyzetből, túl kell lépnünk az erőszak logikáján.”

Mirela Cara (a Corbii Albi / Fehér Hollók portál munkatársa, korábban sepsiszentgyörgyi román sajtóorgánumoknál dolgozott, jelenleg Angliában él, a Bukaresti Egyetemen diplomázott): „Nehezemre esik a vádakról szólnom. Számomra sok részlet homályos. Az eseményeket a sajtóban követtem – hiszen január óta külföldön élek –, illetve román és magyar barátaim reakciói alapján, akikkel telefonon és közösségi oldalakon tartom a kapcsolatot. Mindenki számára világos, hogy ezt a konfliktust rendkívüli gyorsasággal gerjesztették. Először arról cikkeztek, hogy a magyarok meggyalázták az úzvölgyi temetőben a feltételezett román hősök sírjait, aztán a magyarok tettek közzé felhívást, hivatkozva a homályosan értelmezett vagy nem is alkalmazott törvényekre, és élőláncot alkottak a saját hőseik emlékét védve. Túl azon a tényen, hogy érzékelem a temető közigazgatási hovatartozása körüli vitát, számomra nem világos, hogy mi vezetett az élőlánc létrehozására szólító felhívásig. Nem tudom azt sem, hogy a magyarok és a románok a 2019-es esztendőig miként emlékeztek helyszíni ünnepségeken az ott eltemetettekről. Amíg Sepsiszentgyörgyön éltem és a megyei román nyelvű sajtóban dolgoztam, soha nem jutott el hozzám olyan meghívó, amely úzvölgyi rendezvényre hívott volna, de olyan tájékoztatásra sem, amely arról szól, hogy a megyei tanács valamely képviselője jelen lett volna egy-egy koszorúzáson. Most viszont láttam, hogy a helyi román sajtót is kérték a tiltakozómozgalomhoz való csatlakozásra. Vajon kinek kellene megvédenie ezt a temetőt? Az a tény, hogy ott mások [a dormánfalviak] szerveznek bizonyos rendezvényeket, fenyegetésként fogalmazódott meg a [Kovászna megyei] magyarokban, de nem értettem, most sem értem, hogy ez kik ellen fogalmazódik meg, hiszen abban a temetőben más, az akkori konfliktusokban [első- és második világháború] érintett további nemzetek hadseregeiből származó hősök földi maradványai is ott nyugszanak, akik most nem jelennek meg ebben a történetben. Ilyen megvilágításban számomra mindez újdonság, és azt hiszem, hogy sokan így vannak ezzel azok közül, akik most bosszankodnak a híradásokat olvasva, annak ellenére, hogy eddig talán nem is hallottak Úzvölgyéről.

Nyilvánvaló, itt egy alaposan kidolgozott forgatókönyvről van szó, amelyhez igencsak jelentékeny köze van a PSD-nek és az RMDSZ-nek. Ezt a gondolatot a görögkeleti papok, a stadionok ultráinak megjelenése és a váratlan élőlánc-kezdeményezés ébreszti bennem. Vajon milyen intézkedésekre lenne szükség a helyzet megoldásához? Hallani a kormányzati nyilatkozatokat, hogy nyomoznak és keresik a felelősöket, szó esett arról is, hogy a temetőt átvenné a hadügy. Eközben pedig a csendőrség tagadja, hogy erőszakos cselekményekre, összecsapásokra került volna sor a magyar és román résztvevők között. Véleményem szerint, ahhoz, hogy megtudjuk, mi vezetett idáig, és kinek volt érdeke a konfliktus kirobbantása, s hogyan bonyolították, hosszabb időre – talán évekre – lesz szükség. A botrány tovaterjedése, a Magyarország és Románia között kialakult vita most arra enged következtetni, hogy itt nem csupán egy elszigetelt vidéken levő helyi konfliktusról van szó. Talán egy adott pillanatban megtudhatjuk, hogy mire volt jó, kinek a javát szolgálta ez az epizód. Vagy soha. Addig azonban – meggyőződések híján – csak töprengünk gyanúsítgatások és feltételezések körül támadt bizonytalanságaink közepette.”

Cristian Sandache (egyetemi tanár, történész, a galaci Al-Dunai Egyetem oktatója): „Azt mondta a minap egyik cimborám, hogy hagyjam a fenébe a magyarokat, meggyőződéssel, jó szándékkal, nyilván, nehogy aztán megbánjam, és egyedül maradjak, magányos legyek a magyarbarát érzelmeimmel. Több ismerősöm pedig azt is feltételezi, hogy a magyarok és a kultúrájuk iránti megnyilvánulásaim – számukra teljesen nyilvánvaló módon – valamiféle anyagi érdekből származnak. Nem tudom őket meggyőzni. Az ostobaságra nincs gyógyszer. Hadd higgyen mindenki, amit akar. Ami a legfrissebb úzvölgyi történéseket illeti, soha nem fogom honfitársaimnak tartani ezeket a gyengeelméjű xenofóbokat, ezt az agysejt és jóérzés nélkül való tömeget. Soha nem kívánok egy táborba tartozni azokkal, akik husángokkal érkeznek; ki nem állhatom a tájékozatlan agresszív masszát, a megátalkodott nép­tribunokat, a trikolórba öltözötteket, a papokat, akik a megértés helyett gyűlöletet szítanak, a volt titkosszolgákat, akik a jó erkölcsöt hirdetik. Mindennek ellenére azokat kedvelem, akik jó érzéssel közelednek, akik kizárólag önnön józanságuktól vezérelve gondolkodnak. A többségi nyájszellem ellenében a kisebbség józan és civilizált táborát kedvelem. Ez a temető a magyaroké. Ők kezdettől a törvényesség mentén jártak el, s ha egy adott pillanatban – talán – kevésbé voltak diplomatikusak, azt csak végső elkeseredésükben tehették. A román oldal viselkedése kínosnak mondható, olyan tartalmakat hordoz, amelynek semmi köze a civilizált magatartásformákhoz. Fáj ezt kimondanom, de ez a valóság. Azt hiszem, hogy itt – akárcsak Marosvásárhelyen 1990 tavaszán – szándékos zavarkeltésről van szó, amelyben sötét erők kívánják fenntartani a magyarok és a románok közötti viszályt és torzsalkodást.”

Ez még nem epilógus

Úzvölgye – a temető éppúgy, mint a két megye határa – még most is megoldatlan problémákat hordoz. Ez az állapot valóban méltatlan az európai értékrendhez. Viszont nem szokatlan a rendszerváltás utáni Romániában, ahol létjogosultságának igazolásáért a politikai osztály mindenre képes. Egyébként nem maga a nép ilyen, hanem azok, akik káoszra vágynak, akik a zavarosban halászás vagy a túlélés reményében ilyenné próbálják változtatni.

Azok a kísérőjelenségek, amelyek június 7-e után történtek – többek között az az eset, amikor a magyarellenességet kivitték Máltára a fociultrák –, azt feltételezik, hogy egyelőre ismeretlen érdekek lappanganak a háttérben. Izgalmas heteknek nézhetünk elébe, s egyáltalán nem kizárt egy kisebb vagy nagyobb kormány-krach sem, új fordulatokkal, izgalmas belpolitikai átrendeződésekkel. Mert Úzvölgyén innen, s túl, Köpecen, az „úgynevezett Székelyföldön”, Dorohojban baj van, de újfent a Dâmboviţa partján is, meg szerte minden történelmi régióban. Úgyhogy: hamarosan jelentkezünk további véleményekkel is.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

 

Háromszék, Mózes László | 2019. augusztus 22.

„Nevetséges és felháborító” – e szavakkal minősítette Gyergyócsomafalva polgármestere az Országos Diszkriminációellenes Tanács határozatát, melynek értelmében az ott élő románok „hátrányos megkülönböztetése” miatt elmarasztalják a község polgármesteri hivatalát. Márton László Szilárd vétke abban áll, hogy kizárólag magyar nyelven adják ki a település alkalmi közlönyét, a Csomafalvi Hírlapot. A romániai kisebbségpolitika legújabb vívmányát egyébként a feljelentések sorozatát fogalmazó blogger, Dan Tanasă hozta nyilvánosságra.

Háromszék, Farkas Réka | 2019. augusztus 22.

Miként egy összefércelt tákolmány is darabjaira hullik egy nagyobb rándításra, úgy látszik összeomlani a román államhatalom minden területen. Harminc év – vagy még ennél is sokkal több – hozzá nem értésével, kapkodásával, egyéni érdekek mentén összetákolt intézményi és jogszabályi rendszerének „eredményeivel” szembesülünk szinte mindennap ezen a nyáron. Azzal, hogy bármerre tekintünk, jóformán semmi nem működik rendesen ebben az országban.

Székely Hírmondó, Czegő Zoltán | 2019. augusztus 19.

Valahogy úgy vagyunk ezzel a kérdéssel, hogy aki nagyot és valódit akar nálunk, az mind úgymond népben és nemzetben gondolkodik, dolgozik, képzeleg. Igazán nem titokzatos kérdés, különösen azok számára, akik értenek a szóból, s úgy írnak, hogy más is értsen. Örömmel gondolok arra is most, hogy lesznek, akik éppen fordítva keresik a nagyság okát: éppen azért övezi tisztelet őket, mert nemzetien teremtő bennük a tehetség, az erő.

Népújság, Nagy Miklós Kund | 2019. augusztus 13.

Olvasom, hogy az augusztus 10-i bukaresti tüntetés kijelölt területére a futballmeccseken használt beléptetőrendszert alkalmazta a hatóság, hogy így akadályozza meg a veszélyes anyagok, eszközök bevitelét, bevetését. Na, hiszen! Mintha nem látnánk, mi történik a stadionokban! Elég a Craiova – Budapesti Honvéd összecsapás minősíthetetlen történéseire gondolnunk. Hanggránát, öngyújtó, füstbomba! Az ilyenek hogy kerülnek a lelátóra a „szigorú” ellenőrzés dacára?

Háromszék, Farcádi Botond | 2019. augusztus 19.

Ha a közösség összefog, semmi sem lehetetlen – a közhelyszámba menő kijelentés igazságértékét most éppen a Hans Hedrich környezetvédelmi aktivista és a fogarasi Neuer Weg Egyesület javára indított gyűjtés példázza, amely a vártnál is nagyobb sikerrel zárult.

Háromszék, Fekete Réka | 2019. augusztus 15.

A magyar közösséget ért hátrányos megkülönböztetéseket nem lehet és nem is szabad rangsorolni, de talán az oktatásban történő akadályoztatás jár az egyik legsúlyosabb következménnyel, mert anyanyelvünk és az anyanyelven való érvényesülés forog kockán.

Háromszék, Váry O. Péter | 2019. augusztus 14.

Az ember olykor, nosztalgikus kedvében, visszajár régi helyekre. Olyanokra, ahol egykoron jól érezte magát, ahová szép emlékek fűzik, amelyek kedves történetek megidézésére kötelezik őt az augusztusi meleg estéken.

Amikor az ember csak ül az ajtó mellett a lócán, lábánál a kutyája piheg, kezében a sör meglangyosodik, s kihunyt csillagok sok millió évvel ezelőtti fénycsóváját véli átsuhanni az égbolton. Sok mindent lát ilyenkor az ember, most épp peregrinus-kora kedves városát idézi meg, s nem szokása bár, de vitába száll a száz éve elhunyt látnok költővel. Azzal, aki pillanatnyi fellángolásában azt találta mondani: „Olyan gyönyörű szép Nagyvárad, mint egy kis Pece-parti Párizs.” Szegény, szegény Ady.

Háromszék, Nagy D. István | 2019. augusztus 14.

Eget verő újdonságokkal nem állhattak elő a székelyföldi, illetve ez alkalommal a külhoni románok, valamint az államfői hivatal és a kormány képviselői Marosfőn az e héten zajló nyári szabadegyetemen. Maradtak a jól bejáratott témák: a Hargita és Kovászna megyei románság szerintük egyre gyatrább helyzetének a felemlegetése, illetve a román államnak a vajdasági, a Timok-völgyi (bulgáriai és szerbiai), a besszarábiai (moldovai és ukrajnai) és a magyarországi román közösségekkel szembeni közömbösségének bírálata.

Népújság, Sebestyén Mihály | 2019. augusztus 13.

Ezek a hírek nem vásárhelyi lapokban jelentek meg több mint kilencven éve, tehát a múlt század húszas éveiben, de városunk lakóiról szólnak. Helyi tudósítók kürtölték világgá. És ismerve az emberi kíváncsiság természetrajzát és izgalomra vágyását, bizonyosan kilencszáznál több lájkot kaptak volna a Facebookon, ha már lett volna akkoriban ilyen mütyür-kütyü kommunikáció.

Háromszék, Szekeres Attila | 2019. augusztus 13.

Lengyelországból jöttem haza nemrég Felvidéken és Magyarország északkeleti részén át. Átléptem a román határt, s nemsokára rossz érzés fogott el. Vége volt a zászlómentes hétnek. Itthon lépten-nyomon zászlókat látni.

Hargita Népe, Sarány István | 2019. augusztus 5.

Beszélgetés Csáky Zoltán ny. televíziós újságíróval

A csíkszeredai városházán heti rendszerességgel szervezett, a honfoglalástól az európai unió utánig előadássorozat meghívottja volt nemrégiben Csáky Zoltán televíziós személyiség, akivel Nyomomban kék farkasok című kötete ürügyén beszélgettünk az újságírói munkáról.

Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2019. augusztus 5.

Ismét megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Ezt pedig az ellenségeink kihasználták, és ismét támadást indítottak ellenünk. Ennek során pedig újabb fejezeteket hamisítottak meg a történelmünkből. Feldúlták és megszentségtelenítették a hőseink sírjait. Megzavarták a halottaink nyugalmát, elfoglalták és meggyalázták a temetőnket. Kiszorítottak vérrel szentelt sírkertünkből. Megtaposták a haza védelmében elesett katonáink hantjait. Diadalittas táncot jártak a csontjaik fölött. Belegázoltak a méltóságunkba és az önérzetünkbe.

Háromszék, Szekeres Attila | 2019. július 22.

Címerrel és zászlóval erősíthetik identitásukat a moldvai csángó magyarok. A Csángó Tanács szombaton Klézsén tartott fórumán egyhangúlag elfogadták az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület jelképadományát. Duma András, a szervező Szeret-Klézse Alapítvány elnöke, a Csángó Tanács moderátora elmondta, másfél évtizede szeretnének saját szimbólumokat, most már van zászlajuk, ami összefogja a csángókat, s amely alatt összegyűlve segíteni tudnak egymáson, hogy haladjanak, eredményesek legyenek. A tanácskozáson az is elhangzott, a huszonnegyedik órában vannak, hogy mentsék, ami még menthető, össze kell fogniuk, mert különben nagy bajok lesznek a népcsoport identitástudatával.

Székely Hírmondó, Erdély András | 2019. augusztus 5.

Botrányba fulladt a Craiova–Budapesti Honvéd Európa-liga selejtezőmérkőzés, amikor a hosszabbítás ideje alatt a hazai ultrák úgy megdobálták a játékvezetőt, aki egyébként az eseménytelen meccsen hibázni sem tudott, hogy azt percekig ápolni kellett, majd kénytelen volt átadni helyét a tartalék játékvezetőnek.

Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2019. augusztus 2.

A történelem folyamán voltak, vannak és lesznek olyan helyzetek, amikor vállalni kell a harcot, még akkor is, ha kilátástalannak tűnik, mert tovább nem hátrálhatunk. Még mindig jobb ugyanis kihúzott derékkal, vitézként elesni a csatatéren – ha már a Fennvaló így akarja, mintsem meggörnyedve, szolgaként tűrni, hogy naponta leköpdössenek, és belénk rugdossanak. A hajlongás és térden csúszás különben sem kenyere a székelyeknek, mint ahogy a köpenyegforgatás és árulás sem az. És a Jóistenen kívül nem hajtanak fejet senki előtt, de megsüvegelik az igazságosságot, tisztességet, becsületességet, valamint azok hordozóit. Hiszen csak mindezen erények birtokában vallhatják magukat Attila örököseinek és Csaba utódainak.

Népújság, Mózes Edith | 2019. augusztus 5.

Kedden az elnöki hivatalban aláírták a Románia európai elkötelezettségének megerősítéséről szóló politikai megállapodást az államfő javaslatáról, miszerint a védelmi kiadásokat oly módon növeljék, hogy azok 2017-től elérjék a bruttó hazai termék (GDP) 2 százalékát.

Háromszék, Farkas Réka | 2019. július 29.

Tusványos akár az erdélyi magyarság helyzetének fokmérője is lehetne. Jogaink sajnos nem szélesedtek, terebélyesedtek, miként a rendezvény, az évről évre ismétlődő témák jól érzékeltetik egy helyben topogásunkat, sőt, az a tény, hogy a megbeszélésre kerülő kérdések mindig gyarapodnak legalább egy súlyos sérelemmel, jelzi, hátrálásra kényszeríttettünk.

© 2018 – 2019 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio