Háromszék, Jancsó Árpád | 2019. szeptember 12.

Nehéz írni egy olyan személyiségről, aki meghatározó szerepet játszott Sepsiszentgyörgy, Háromszék, de egészében a magyarság életében. Nagyszerű pedagógus, kitűnő szervező, vezető, nem utolsósorban politikus, akit életében, de halála után is olyan jelzőkkel illettek, mint „két lábon járó lexikon”, „Háromszék szellemi garabonciása”, „enciklopédikus tudású”, „erdélyi magyar polihisztor” stb.

Konya Ádam - Albert Levente fotója

Kónya Ádam - Albert Levente fotója

Értelmiségi családból származott, édesapja, János, tisztviselő volt, édesanyja, Kozma Erzsébet, tanítónő. Brassóban látta meg a napvilágot 1935. február 10-én. Innen telepedett át a család Sepsiszentgyörgyre, ahol Ádám iskoláit végezte, és ahol 1952-ben a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett.

1956-ban a kolozsvári egyetem földrajz-földtan szakán szerez tanári oklevelet. Érdeklődése nem szorítkozott csupán ezekre a tudományágakra, más szakok tanárainak előadásait is hallgatja. Kelemen Lajos művészettörténész előadásai hatottak rá.

Tanári diplomával a kezében, kisebb kezdeti bonyodalmak után kerül a sepsiszentgyörgyi 3-as számú iskolába (a Kós Károly tervezte épület a Kőrösi Csoma Sándor utcában) mint földrajz szakos tanár.

Generációm áldja az Urat, hogy az akkori ötödikes (V. B) diákok osztályfőnökének tették. Utólag tudtuk értékelni azt a munkát, amit velünk és a többi diákkal végzett a szülőföld megismerése, a csillagos ég megfigyelése során, a fotókörön, s mindez belefért a tarsolyába, szórta szét tudását, mint szél a magvakat, s mi úgy néztünk fel rá, mint a Messiásra.

Két év után, 1958-ban áthelyezik az akkori 2-es számú középiskolába, ahol 1957-től én is diák voltam, és újra ő tanított.

Hogy milyen tanár volt Kónya Ádám, idézek több diáktársam visszaemlékezéseiből.

F. P. az 50 éves találkozójukon így emlékezik vissza: „Roppant okos, szellemes, dinamikus, fiatal ember robbant be az életünkbe.” Már középiskolás diákként felismertük sokoldalú tudását, erkölcsi, emberi tartásával, az értékek ápolására figyelésével, jó pedagógiai módszereivel egy életre megszerettette velünk magát és tantárgyát (később F. P. szintén földrajz szakot végzett). Leckéi modellértékűek, előadásai elragadóak, hitelesek voltak.”

Nemcsak órán, de órán kívül is a diákoknak élt. F. A. M. ekképpen emlékszik vissza: „Szakköröket is szervezett, az épület egyik teraszán felszerelte a távcsövet, megtanultuk, hogyan kell a napfoltokat megszámolni és ezekből bizonyos időjárási jóslatokat összeállítani, megfigyeltük a csillagokat meg a Holdat. Egyszer aztán megjelent a szeku és betiltotta a kört.

L. I. többek közt a rendszeres kirándulásokat emelte ki (Bodoki-tető, Nárcisz-rét, erdélyi körút), melyek „egy életre megtanítottak, hogy értékelni tudjuk szülőföldünk szépségeit és értékeit”.

Mondhatni, az iskolában kelt és feküdt. Külön odafigyelt a bentlakókra, Sz. R. arra emlékezik vissza, hogy karácsonyfát állított az átkosban, hadd érezzenek egy kis szeretetet, melegséget és törődést. Meg is lakolt érte!

1960 őszén már nem volt licis tanár, büntetésből a kökösi iskolába helyezték át, ahol két évet tanított. Sz. R. gondolataival zárom a volt diákok értékeléseit: „Áldom ezt az embert, aki hivatása magaslatán állt egészen haláláig.”

A liciben még három alkalommal tanított. Volt körvezető tanár az akkori Pionírháznál, igazgató a Művészeti Népiskolánál, tanított a Puskás Tivadar Szakközépiskolában.

1990-ben kinevezik a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, mely tisztséget nyugdíjazásáig (2000) tölti be. Bárhol is dolgozott, munkája gyümölcsöző volt.

Amikor még a szaktantermek beindításának kezdeti szakaszában voltunk, ő csodálatos földrajz szaktermet rendezett be a 2-es számú líceumban.

A Pionírháznál mint turisztikai körvezető képes albumot állított össze Hegyi ösvényeken címmel.

A Művészeti Népiskolánál az előszobában kazettás mennyezetet készített, gyűjtötte a népi festett bútorokat.

A Puskás Tivadar szakközépiskolában kőzetgyűjteményt hagyott maga után.

Mint a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, az intézményben új szellemiséget honosított meg. Neki köszönhetjük, hogy az 1952 óta betiltott múzeum neve újra elismerést nyert. Felszámolja a kommunista rendszer ideologizált alapkiállítását. Számos szakkiállítás kivitelezője, a megyei múzeumi hálózat bővítője.
Nyugdíjas korában is aktív szellemi tényezője városunknak. Hálásak vagyunk, hogy 2005-ben a líceum által szervezett Mikes-év záróakkordjaként elkészítette az iskola első csarnokában a Mikes-kiállítást, melynek anyagát egészében ő állította össze.

Jánó Mihály erdélyi magyar polihisztornak nevezte.

Nemcsak szóban, hanem írásban is szórta tudását. Írásai hazai és külföldi magyar lapokban jelentek meg. Ezek jegyzékét felesége, Kónya Éva állította össze.
Sokoldalú egyéniség volt: tanár, muzeológus, író, szerkesztő, igazgató és politikus.

Hazai és magyarországi kulturális egyletek tagja. Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 1971-ben a Művelődési Érdemrend III. osztályú csillagával tüntették ki. 1996-ban közgyűjteményi szolgálatért Széchényi Ferenc-díjjal, 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Forster Gyula-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia tudományos fokozat nélkül fogadta köztestülete tagjává, elismerve ezzel tudományos státusát.

2006-ban a Pro Comitatu Covasnae életműdíjat adományozott neki a megyei tanács. 2009-ben post mortem Pro Urbe díjat kapott Sepsiszentgyörgy önkormányzatától.

1992–2008 között városi tanácstag, nevéhez fűződnek ebben az időszakban a város arculatának meghatározó, jó irányú változásai.

Írásaival, közéleti szerepléseivel, egész munkásságával a székelységet és az autonómiatörekvéseket szolgálta.

2004-ben az ő előterjesztése nyomán fogadta el a Székely Nemzeti Tanács aranysávos kék lobogóját, mely azóta a székelység általánosan elismert jelképévé vált.
2008-ban kísértük utolsó útjára a vártemplomi református temetőbe.

A Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága így méltatta Kónya Ádám személyiségét: „hagyományainkra építő, tudásközpontú jövő megteremtésének felelősségét hagyta mindazokra, akik közéleti szerepet vállalnak Székelyföldön.”

E rövid megemlékezés kevés ahhoz, hogy teljességében bemutassuk Kónya Ádámot, aki hiányzik városunkból, hiányzik a magyar szellemi életből, s akiről nem lehet éppen ezért múlt időben beszélni.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

 

© 2018 – 2019 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio