Székely Hírmondó, Bedő Zoltán | 2019. október 10.

„Czetz János teljesítménye, áldozata és emléke napjainkban is erőt, példát és mércét ad a magyarságnak. Örüljünk, hogy minden történelmi csapás ellenére van hazánk, amiért békében küzdhetünk a szülőföldünkön. Örüljünk, hogy van nemzetünk, amely értelmet ad küzdelmeinknek. Örüljünk, hogy megannyi megpróbáltatás dacára nemzetünk összetartozása erősebbnek bizonyult, mint azon erők, amelyek szét akartak szakítani bennünket.”

A fenti gondolatokat Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke fogalmazta meg és röpítette világgá hétvégén, Gyergyószentmiklóson. Kimondásukat pedig Czetz János, apai ágon örmény, anyai ágon székely származású 1848-as honvéd tábornok mellszobrának a felavatása tette lehetővé.

Üröm az örömben, hogy 1904-ben bekövetkezett halála után 115 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ő hathatós hozzájárulásával éppen 170 évvel ezelőtt felszabadított Erdélyben szobrot állítsanak a magyar szabadságharc legfiatalabb (26 éves) tábornokának; az erdélyi csapatok ideiglenes, majd az erdélyi hadsereg megbízott parancsnokának; Bem vezérkari főnökének, a csúcsai szoros védőjének, a nagyszebeni, piski, medgyesi és még számos csata hősének. Annak az embernek, aki 54 évnyi száműzetéssel fizetett azért, hogy kardot ragadott hazája és népe szabadságáért.

Miközben Argentína fővárosában, Buenos Airesben egész alakos ércszobra évtizedek óta díszeleg és dobogtatja meg az oda látogató magyarok szívét, az általa alapított és földi maradványait őrző Nemzeti Katonai Akadémia épülete előtt, Czetz János honvédtábornoknak Erdélyben nem állít emléket köztéri szobor. Szülőfalujában, Gidófalván ugyanis egy 2004-ben megnyitott emlékszobában található az alakját Kövér György keze által diófából kibontó mű, Blaskó János budapesti szobrászművész alkotását pedig Gyergyószentmiklós örmény katolikus templomának kertjében leplezték le 2019. október 5-én.

Szülőföldje tehát továbbra is adósa híres fiának, annak ellenére, hogy ő egy percig sem feledkezett meg róla, hiszen utolsó leveleinek egyikében is így fogalmaz: „Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom.” Mi, háromszékiek viszont csak akkor nyugodhatunk meg, amikor köztéri szobor is hirdeti honvédtábornokunk szellemiségét és emberi nagyságát.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

© 2018 – 2019 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio