szmue fejlec 2

Háromszék, Nagy B. Sándor | 2019. december 28.

„Ó, jöjj le, Messiásunk, szívünk teérted esdekel” – hangzik fel az ismerős dallam. Nyitva az ablak, ezért egy pillanatig nehéz eldöntenem, hogy a másik szobából hallom, vagy a másik utcából. Mozdulatlanul állok, engedem, hogy átitassa lelkemet a zene. Mintha nagyon távolról jönnének a hangok, évtizedek messzeségéből, a gyermekkorom mélyéről.

És így, karácsony végén rádöbbenek, hogy milyen más ma minden, mennyire hiányzik valami az ünneplésünkből. És bevillannak pillanatok korunk általános karácsonyának pompás forgatókönyvéből, melyek közül – mi tagadás – bizony nekünk is volt alkalmunk átélni néhányat.

Végre együtt vagyunk itthon, de nem találjuk a helyünket, zavartan mosolygunk egymásra, miközben rendezgetjük ajándékainkat. Alig győzzük összeszedegetni a szoba négy sarkából és a karácsonyfa alól a rengeteg csomagolóanyagot, a széttépett színes papírokat, szatyrokat, amelyeket tegnap még annyit válogattunk az áruházban. Micsoda őrület az ünnep napján, milyen hosszú sorok a kasszáknál és a mohóság nyomai mindenütt az üres polcokon. Mintha a világ végére készülnénk, pedig csak két napig lesznek zárva a boltok. És az otthoni rohanás, hogy minden időben elkészüljön – se éjjelünk, se nappalunk nincs emiatt. Szentestére persze minden a helyére kerül, de ezzel még nincs vége, mert utána ide-oda kell utazni a gyerekeknek és nagyszülőknek, hogy mindenki éppen akkor és ott lehessen, ahol jár az angyal, és emiatt este iszonyú a forgalom az utcákon, és dugók vannak a nagyobb városokban. Végül persze senki sem marad le semmiről, és örülhetünk, mert az angyal mindig elhalmoz bennünket minden jóval. És amikor mindennek a végén letesszük az autókulcsot és leülünk egy ital mellé, lekoppan a szemünk a fáradtságtól. „Jó lett volna kántálni még a szomszédoknál” – gondoljuk félálomban, de aztán belenyugszunk, hogy eddig már biztosan mindenki lefeküdt, hisz éjszaka van már...

És persze a fotózás is fontos, a karácsonyfás szelfik elkészítése és feltöltése a közösségi oldalakra, hogy mindenki láthassa karácsonyi boldogságunkat. Ilyenkor az ajándékok is visszakerülnek egy pillanatra a fa alá... Az idősebbek a tévét, a fiatalabbak az okostelefonokat bambulják, és eszünk és iszunk, megrettenve az ürességtől, a semmittevéstől. Ismételgetjük azt a pár közhelyet a szeretet ünnepéről, s közben rájövünk, hogy valójában nincs miről beszélgetnünk egymással. És a pihenésre való nagy lehetőség kapujában nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk...

Mégis jó ez a nyugodtság, amikor végre nem szól a telefon. Azaz dehogynem szól, de ezek nem fontos dolgok, csupán ünnepi üdvözletek, eldönthetjük, hogy nem válaszolunk rájuk... Próbálunk vidámak maradni, de a második napon már egyre szűkebbnek érezzük a lakást, álladóan belebotlunk valami ajándékba, amit arrébb teszünk, de nem találjuk a helyét. Talán azért nem, mert valójában nincs is szükségünk rá, csak arra volt jó, hogy valakinek lemerítse a számláját az ünnep előtt. És tovább is lehetne sorolni...

Aztán, talán, egy gyermekkori dallam rádöbbent, hogy milyen messzire sodródtunk a betlehemi jászoltól, mennyire zsákutcába futott az ünnepünk. És derengeni kezd, hogy bármennyi időt, pénzt, energiát is áldozunk arra, hogy jól érezzük magunkat, lehet, hogy hiábavaló az erőlködésünk. Hogy a csodát csak magunkban tudjuk megtalálni, abban a belső csendben, ahová olyan nehéz visszatalálnunk. Hogy semmi értelme a rohanásnak, ha más irányba haladunk, mint ahol az a bizonyos csillag ragyog.

Olyan távoli a hang, mintha az angyalok szózata volna. Ó, jöjj le, Messiásunk... Jöjj és szakíts ki ebből a csillogó jólétből, a töltött káposzta, húsleves, csirkecombok, kalácsok és szaloncukrok bűvköréből, segíts kilépni a hideg éjszakába, elmenni Betlehembe. Hozd el a belső csendességet, a nyugalmat, békíts ki magaddal s magunkkal. Tedd érthetővé a szót, add, hogy az egymásra figyelésben megértsünk valamit a lényegből. Te adj reményt, amikor gyönyörű karácsonyfáink alatt úgy érezzük magunkat, mint fáradt pásztorok, akik tátongó szakadékok peremén botorkálnak, és bármerre fordulnak, jeges esőt csap arcukba a szél.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

 

© 2018 – 2019 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio