A sajtószabadságról és más ártalmakról

A civilizáció akkor kezdődött, amikor egy dühös ember kövek helyett szavakkal kezdett dobálózni. (Sigmund Freud)

Nincs könnyebb, mint zsarnokságban, függőségben a szabadságot képzeletben felépíteni. Ugyanakkor nincs nehezebb, mint a korlátlan szabadság terhét emberként elviselni. Amikor eltűnik minden enyhítő körülmény, amikor sem kisebbségi létre, sem elnyomásra, sem nyelvtörvényre, sem cenzúrára nem hivatkozhatunk, akkor szembesülünk valójában önmagunkkal.

Közhely, hogy a szabadság elsősorban felelősség. Mégis.
A sajtószabadság hatványozottan az, hiszen kő van a kezünkben, melyet a nagy nyilvánosság előtt, emberi gyarlóságunk, becsvágyunk vagy bosszúnk oly könnyen kiröpít kezünkből. Kő van a kezünkben, toll, az ítélkezés ördögi csábítása pedig a szívünkben.

A sajtószabadság nem az igazság kimondása, csak annak egyik lehetősége. Valahányszor a lehetséges igazságról, jóról vagy rosszról, az emberről mondunk véleményt, kövezésre készen állunk. És sehol a Mester, aki mérsékletre, kimértségre intene, aki megfogná kezünket, amikor Mohamed próféta fejére bombát rajzolunk, amikor a megfeszített Krisztus lábához disznókat festünk, vagy kollégánk fejére szarvakat illesztünk. Sokkal könnyebb és látványosabb a bűnösnek hitt, vagy mondott embert megkövezni, mint követ gyűjtögetve abból építkezni.
Pedig, ez a dolgunk. Ez lenne a dolgunk. A nyilvánosság erejével a közösséget élhetőbbé tenni. Még ha utópisztikusan is hangzik, a kőnek is ez a dolga. Az, hogy kéznél legyen, hogy mindannyiunk számára látható és elérhető legyen, hogy figyelmeztessen bennünket: mindannyian, saját megkövezésünk köveit hordozzuk magunkkal.
A kő marad.

Az újságíró, a karikaturista, a riporter is ember. Elhiszi, sokszor elhitetik vele, hogy az igazság nyilvános kimondása, amit küldetésének érez, kizárólag a megkövezés. Így, szabadságában magára hagyatva, sok mindenre képes. Félelemből, tájékozatlanságból, haszonból vagy irigységből a zsurnaliszta könnyen elkapatja magát, és – ha közlésre alkalmas felülete, lapja, honlapja, rádió- vagy tévéadója van, vagyis, korlátlan a szabadsága – sajnálni való dolgokat is tud írni, rajzolni vagy mondani másokról, maga ellen.

Talán ezzel magyarázható, hogy a könnyen felejtők, a korábbi énjüket rejtegetők, ma a szakma, a hivatás etikáját és a közélet erkölcsét kérik számon tőlünk. Összeférhetetlenségről beszélnek, ítélkeznek, megköveznek. Néha talán jogosan, hiszen összeférhetetlenség van, szemfényvesztés van, és senki sem meri megírni, hogy érdekszervezeteink vezetői miből élnek, honatyáink miből építkeznek, miből és hol iskoláztatják gyermekeiket, senki sem meri megírni, hogy korábbi, felkent vezéreink, tanáraink mit tettek nemzetünk ellen, magasra tartva a nemzetköziség zászlaját, amely még ma is szélárnyékot ad nekik. Senki sem írta meg, milyen módon, hogyan hullott szét bontómérleg nélkül egy korábbi világ.

Tudjuk, nem történt rendszerváltás. Tudjuk, mindenkinek megadatott a lehetőség és a jog, hogy megmaradjon hitvallásánál, vagy ma új (ál)arccal lépjen elő. De bennünket is megillet a jog, hogy ne feledjünk, és ki-ki saját ízlése, értékrendje alapján döntse el, kit tart hitelesnek, kit nem.

Szabadság van. Mindenkire jut, juthat egy kő. Amíg el nem fogy. És aztán?
Építkezzünk. Amíg van miből.
A kő marad.

 

Sepsiszentgyörgy
2018. 10. 26.

Léphaft Pál, Vajdaság

Elhangzott a külhoni magyar újságírók találkozóján.

© 2018 – 2019 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio