szmue fejlec 2

Háromszék napilap, Huszár Szilamér | 2019. január 19.

A színházat nem lehet legyőzni

A sepsiszentgyörgyi belvárosi vendéglők egyikében éppen a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének találkozóját ültük, amikor Petke László televíziós kollégánk felismerte a lokálba betoppanó Seress Zoltán Budapesten élő és alkotó magyar színészt. A Jászai Mari-díjjal kitüntetett művész a színházi szerepei mellett, sikerfilmekben is játszott, mint a Magyar vándor, Üvegtigris, Aranyélet, Csak szex és más semmi, a Kincsem című filmben pedig ő alakította II. Sándor orosz cár szerepét. A színművészt gyors beszélgetésre kértük fel, amit készséggel elfogadott.

Seres Zoltán - fotó Huszár Szilamér

– Milyen szálak kötik Székelyföldhöz?

– Ez egy régi történet, Bocsárdi László 2000-ben rendezett egy Bánk Bán-előadást Zsámbékon, és az akkori csapat izgalmasan összerakott társulat volt: benne magyarországi, vajdasági, erdélyi kollégákkal, ott ismerkedtem meg a mostani feleségemmel is, aki a vajdasági csapatot erősítette. A történet innen kezdődik, mert utána Bocsárdi vajdasági és erdélyi koprodukcióként megrendezte az Antigonét, amelyben Szorcsik Kriszta játszotta a főszerepet, s amelyet később itt is bemutattak – én akkor jártam először Sepsiszentgyörgyön. A kapcsolat megmaradt, erősödött Bocsárdi Lászlóval, Pálffy Tiborral, Mátray Lászlóval és a társulat többi tagjával, azóta, ha tehetjük, ellátogatunk ide.

– Hogyan látja, miben más az erdélyi színjátszás az anyaországihoz viszonyítva?

– Nagyon sok előadást láttam a szentgyörgyiektől, udvarhelyiektől, kolozsváriaktól, de akár temesváriaktól is, viszont nagyon kevés produkciót volt alkalmam megtekinteni a saját közegében. Az én tapasztalatom az, hogy a közönség egészen másfajta dimenzióit kívánja itt a színháznak, mint például az anyaországban. Ezt a fajta érzékenységet az erdélyi színházi tradíció is megköveteli, hiszen teljesen más a teátrum feladata és a küldetése itt, mint odahaza. Ebben alapvetően különbözik a magyarországi színháztól, teljesen más a tétje is. Ha ezt a tétet próbálom kielemezgetni, ebből fakadóan a receptorok is teljesen másként működnek. Odahaza nincs meg a lélegzetvétel lehetőségének a tétje – itt pedig mindig is érzékeltem a lélegzethez jutásnak a lehetőségét, ami önmagában a magyar nyelv tétje, s amivel óvatosan kell bánni.

– Hogyan látja a Tamási Áron Színház munkásságát, milyen irányba tart a háromszéki színjátszás?

– Ha visszagondolok most az elmúlt húsz évre, amit én ismerek, amióta Bocsárdi Gyergyóból idejött rendezni, azt kell mondanom, hogy egészen különleges és sokrétű ez a színház. A társulat nemcsak háromszéki, hanem az országos színjátszás terén is szélesebb dimenziókban van jelen a színházak világában. Azzal együtt, hogy cserélődtek az emberek, az évek folyamán ez a társulat állandóan meg tud lepni. Még ha nem is tudom azt mondani, hogy minden előadást szerettem, mindig volt benne valami, ami elragadott, és ettől kezdve elfogult pártoló tagjává tett.

– Hogy tudná megfogalmazni a mai modern színház létjogosultságát?

– Most a moziban jönnek a 3 dimenzióval meg mindenféle technikai alakításokkal, de ha visszamegyünk a görögökhöz, az első igazi színházhoz, ott is minden 3D-ben volt pusztán attól, hogy ember volt. A színházat nem lehet legyőzni, nem lehet semmi mással helyettesíteni. Ennek az ember a közepe, és akkor onnantól kezdve lehet 3D, 4D vagy akár 8K-s tévé is. Amíg a huszonegyedik század elején vissza tudunk térni olyan színházi formához, mint amikor azt mondjuk, hogy nem kell díszlet, nem kell semmi, csak az ember – pedig ez is volt már 2500 évvel ezelőtt – ez a modernség. Amikor ott áll egy ember a színpadon, valamit közölni akar, és azt akarja, hogy aki lent ül a nézőtéren, valami olyan változáson menjen át, ami rosszabb esetben egy napig, jobb estben egy hé­tig, vagy akár évekig tart, megváltoztatva a néző identitását, nekem ez a mai modern színház létjogosultsága.

– Az ön véleménye szerint van-e jó színház, illetve rossz színház?

– A rossz színház az, amiben minden, amit látok, erőlködik akár mentálisan, akár fizikailag. Amikor egy gondolatot megpróbál elmondani úgy, hogy én egy szavát nem hiszem el nézőként. A jó színház meg az, amikor – mindegy, milyen eszközzel – elhiszem, hogy az ott és akkor úgy volt, és ha mindenki elhiszi a nézőtéren, akkor az egy jó este volt. A jó színháznak az a titka, hogy arányaiban nagyon sok emberrel képes elhitetni azt az igazságtartalmat, amit akkor este közvetít a közönségnek.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

 

Partnerszervezetek

Magyar Újságírók Romániai EgyesületeVajdasági Magyar Újságírók Egyesülete

© 2018 – 2021 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio