szmue fejlec 2

Háromszék, Demeter J. Ildikó | 2021. március 15.

Második éve, hogy nem ünnepelhetjük a szabadságot úgy, ahogy 1990 óta újra megszokhattuk. Régen volt 1848, az erdélyi magyarság számára mégis az akkori forradalom kitörésének évfordulója vált – lenyűgöző természetességgel – a legfontosabb közösségi eseménnyé az 1989-es rendszerváltás után.

A március 15-ei megemlékezésekre nem kellett toborozni a közönséget, az emberek ünneplőbe vágták magukat már reggel, hogy a munkából még odaérjenek a délutáni rendezvényre, meghallgassák a beszédeket, a jól ismert verseket és énekeket, hogy kellő komolysággal és örömmel kiálljanak a szabadság elévülhetetlen eszméi mellett.

Milyen jó volt még a készülődés is, látni a gyermekek vidám igyekezetét a hősiesség nagy leckéit is megtanító pedagógusok keze alatt, a szépen kitakarított honvédsírokat, emlékhelyeket, a büszkén viselt kokárdákat, ahogy kicsik és nagyok virágokkal vonultak és kipirult arccal fújták a Gábor Áron rézágyúját. A cipő és a lélek is tisztábban ragyogott e napon, amit az sem tudott beárnyékolni, hogy utólag a prefektúra majdnem mindig belekötött a zászlókba. Mentünk langyos tavaszi napsütésben, zord szélfúvásban, hideg esőben és szállingózó hóban is, mert ott kellett lennünk, minden nehézség és be nem tartott ígéret ellenére, vagy éppen azért, hogy elmondjuk: nem teljes az 1989 decemberében elnyert szabadság. Jó sok csalódás ért minket azóta, és bár nem ez a legnagyobb, különösen fájó, hogy a magyarság által 2014-ben nagy számban megválasztott erdélyi szász államfő, Klaus Iohannis hat év alatt még egy semmire sem kötelező mondatban sem köszöntötte a román állam legnagyobb kisebbségét, holott a tatárok, romák, zsidók és mások ünnepein megtette.

Most azonban súlyosabb gondunk van egyesek udvariatlanságánál. A koronavírus-járvány miatt már megint a bőrünkön érezzük a szabadság hiányát. Másféle ketrec ez, mint a diktatúra, de bizonyos szempontból fojtogatóbb, hiszen akkor a nagyobb családtól, barátoktól, közösségtől nem voltunk mindannyian eltiltva. Manapság egész egyszerűen arra a szabadságra vágyunk, hogy úgy élhessünk, mint a járvány előtt, oda mehessünk, ahova szeretnénk, azzal találkozzunk, akivel szeretnénk, és úgy ünnepeljünk vagy emlékezzünk, ahogy szeretnénk. Márciusban bőven vannak piros és fekete betűs napok: elsején a tavaszt köszöntik, nyolcadikán a nőket, harmadikán az erdélyi földbirtokosok 1949-es kitelepítésére emlékezünk, negyedikén az 1977-es nagy földrengésre, 10-én a székely mártírokra, 19–20-án Marosvásárhely fekete márciusára – amelynek kivizsgálása még olyan tessék-lássék módon sem kezdődött el, mint az 1989-es forradalom, illetve az 1990. júniusi bányászjárás pere, a román köztudatból majdnem teljesen el is tűnt az etnikai pogrom –, és egy egészen friss dátum, a Romániában 2020. március 16-kán kihirdetett egészségügyi szükségállapot is odakerül a naptárba. Azóta tudjuk, milyen törékeny a szabadság.

Március 15-ét azonban senki nem tudja elvenni tőlünk. Tavaly is távolságot tartva ünnepeltünk, ma is ezt kell tennünk. Öltsük fel a fehér inget, tűzzük ki a kokárdát, vegyük meg a virágot, és vívjuk meg a ránk szabott szabadságharcot, ahányszor kell.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Partnerszervezetek

Magyar Újságírók Romániai EgyesületeVajdasági Magyar Újságírók Egyesülete

© 2018 – 2021 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio