szmue fejlec 2

Háromszék, Mózes László | 2021. január 6.

Mindig összeszorul a szíve, amikor hegymászók életüket vesztik. Persze, jól tudja, minden emberi élet múlása fájdalmat, hiányérzetet jelent, ám mivel különös tiszteletet, magyarázhatatlan rokonszenvet érzett a jeges csúcsok felfedezői, sziklafalak hódítói, egyáltalán a magasra törekvő emberek iránt, ezért egy-egy hegyi tragédia mindig megérintette. Most éppen az kavarta fel, hogy az új év első napjaiban a közeli Bucsecs-hegységben ketten lelték halálukat, egy negyvennyolc éves nő és egy ötvenkét esztendős férfi. Hírek szerint több száz métert zuhanhattak, előbb a nő, aztán a férfi, noha jó téli felszereléssel és vélhetően felkészülten vágtak neki a fagyos magashegyi párkánynak, s tragédiájuk útjuk végén következett be.

Mit kerestek ott egyáltalán, a jeges, lavinaveszélyes, törékeny hótáblás, szinte járhatatlan körülmények között? – tette fel, joggal, a kérdést egy hegyimentő. A választ bizonyára ő maga is sejti, ám az efféle kalandokra vállalkozó hegymászók bizonyosan tudják, és furcsa mód szintén joggal érvelhetnek: azt, amit sehol máshol nem találnak meg, csak ott, a magaslatokon. Szükségszerűen beékelt lábjegyzetként rögzítendő, hogy az, amire ők ketten vállalkoztak a Bucsecs-hegység Moraru nevű hegytömbjén, nem a szokványos, magashegyi viszonyok között otthontalan turistáknak való kiruccanás. Számukra az ilyesmi kerülendő, mi több, tiltott. Mégis, mindez a hegymászók számára kihívás, maga az élet. Kaland, mely olykor még a legfelkészültebbek esetében is halállal végződhet.

Nyugtalanította ez a történet. Elképzelte, amint a nő előbb lezuhan a hegytömböt körbeölelő párkányról (a Moraru-hegytömb nagy párkányáról – Brâna Mare a Morarului – van szó; ez és a hozzá hasonlók jellemzően magashegyi, kitett, „légies”, ám emiatt pazar látványosságú szakaszok a Bucsecs-hegységben). Tovább, a történet fonalán: a férfi értesíti a balesetről a hegyimentőket, azok nagy erővel el is indulnak a helyszín felé, és kérik a telefonálót, maradjon helyben, vegye fel minden ruháját, tekerje magára az életmentő fóliát. Ám a férfi mégsem tud helyben maradni, maga is lefelé indul, segítene valahogyan társán, ám eközben ő maga is a mélybe csúszik. A zuhanás mindkettőjük számára végzetes.

Soha nem tudjuk meg egészen pontosan, mi és hogyan történt. Mégis, megrendítő jellege ellenére, átszövi az egészet egy leheletfinom, még talán szépségesnek is nevezhető fonál. Ez az egymásrautaltság szála, hiszen a hegymászás az egymástól való függőséget, a szinte feltétel nélküli kölcsönös bizalmat is jelenti. Meg kell bíznom a társamban, mert ha baj van, csak ő segíthet, vallják a hegy emberei. Visszatérve kettejükre, vajon milyen lehetett köztük a viszony, miről beszélhettek útjukon, mit érezhettek a jeges párkányon, gondoltak-e arra, hogy utolsó útjukon kísérik egymást?...

Keresgélni kezdett. Emlékei között – évekkel, évtizedekkel ezelőtt ő maga is járt hasonló helyeken, jóllehet, csak nyáron – és a világhálón a tragédia helyszínét jelentő párkányt, illetve annak környezetét leíró szövegek, fényképek, videók között. Pillanatok alatt képek sokasága jött vele szembe, melyek egyaránt mutatták a hely szépségét és félelmetességét. Magasról, nagyon magasról a nő és a férfi a Szarvas-völgybe zuhant be. A képeken, de a völgyből is jól látszik, hogy a szóban forgó párkány szinte az égig tör, egészen a Moraru keskeny gerincéig, mely a völgyből is pompásan körvonalazódik, a maga jellegzetes „agyarszerű” sziklaképződményeivel (a román nyelvű leírások ezt Colții Morarului néven emlegetik).

Eszébe jutott, hogy rég, e helyek iránt ő maga is szenvedélyes vonzódást érzett – ez tulajdonképpen azóta sem változott –, s bizony, arra is gondolt, mily nagyszerű lenne eme „agyarakat” megmászni. De főként arra gondolt, hogy e sziklavilágban csakis jó barátaival járt, kikkel annak idején mindannyian úgy látták, a hegyek, a fák és a füvek nemcsak a szépséget jelentik, hanem a derűt és a barátságot is. Egyszerre volt boldog és szomorú: egyrészt, mert fiatalon, a bérceken járva megélhette az igazinak érzett barátságot, másrészt, mert annak szövete évek, évtizedek múltán bizony foszladozóvá vált.

És ilyenkor, amikor a hegyen egymás mellett haladó emberek zuhannak a mélybe, fájdalmas távozásuk azt is eszébe juttatja, mennyire hiányoznak barátai, akikkel annak idején ő maga is összekapaszkodott a gerinceken. Legtöbbjük messzire sodródott, másoknak az életformája változott meg. Elfogadja mindezt, nem reménytelen, csak hiányérzettel él. És azt is belátja, bizony igen bizakodónak, kitartónak és cselekvőnek kell lennie azért, hogy átélhessen még az akkoriakhoz hasonló, létezésében mély nyomot hagyó, intenzív, magasságokhoz kötődő pillanatokat.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Partnerszervezetek

Magyar Újságírók Romániai EgyesületeVajdasági Magyar Újságírók Egyesülete

© 2018 – 2020 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio