Háromszék, Nagy B. Sándor | 2020. december 17.

Annyi halálhírt hallottunk az utóbbi időben, hogy időnként úgy érezzük magunkat, mintha valóban az apokalipszis közeledne. Színészek, énekesek, írók, sportolók, képzőművészek, ismert és kevésbé ismert emberek egymás után távoznak a koronavírus szövődményei miatt vagy más betegségekben.

Bármennyire is különös, ez lett az egyik legbiztosabb pont ebben a bizonytalan, minden értéket megkérdőjelező, az életünket eddig meghatározó társadalmi és erkölcsi normarendszert fenekestől felfordító világban. Ma már nemcsak az bizonytalan, hogy lesz-e holnap munkahelyünk, betevő falatunk, tűzifánk, egészségünk, hanem lassan az is, hogy lesz-e telünk, nyarunk és mindaz, amit napról napra átélünk valóság-e vagy csupán káprázat. És ebben a ködös valóságban minden haláleset bizonyossá teszi számunkra, hogy igenis, van veszítenivalónk, hogy bármilyen nehéz kiismernünk magunkat ebben a világban, bármilyen nehéz megküzdenünk a mindennapokkal, jó itt lenni, jó lenni.

Ezzel kapcsolatosan újra és újra visszatér egy szomorú élményem, mely valahogy személyessé tette számomra az elmúlást. Akkor még nem tudtam, hogy koronavírus gyötör, de gondoltam, hogy nem lehet ez más, hisz olyan különösen éreztem magam, mint még soha. Mázsás súly nyomta az egész testemet, mintha minden izmom kővé vált volna, s féltem, hogy lassan nem fogják már elviselni a térdeim ezt a nyomást. Közben égett a szemem, perzselt a láz, fojtogatott a köhögés...

És akkor felhívott valaki, hogy segítsek neki, szerezzem meg egy régi színházi ember telefonszámát. Nem olyan nagy feladat ez, hogy betegen ne tudnám teljesíteni, gondoltam, és felhívtam az egyik volt kollégámat. Halkan szólt bele a telefonba, azt hittem, próba van a színházban. Aztán elsírta magát. Nem próbán volt, hanem otthon, a férje mellett, aki haldokolt. Döbbenten hallgattam a szavait. Nem is olyan régen még láttam őket sétálni a városban...

Elmesélte, miként kezelték korábban, és úgy tűnt, hogy meggyógyult, aztán pár hónapja felfedezték, hogy tele van áttéttel, menthetetlen. Mindent megpróbáltak, rengeteg orvossal konzultáltak, de senki sem biztatta őket. Olyan volt ez a hosszú telefonbeszélgetés, mint egy segélykiáltás. Csak ő beszélt, én hallgattam, mert nem találtam vigasztaló szavakat. Ő belém kapaszkodott, én belé. A koronavírustól való félelmem lassan elmúlt, erősnek és egészségesnek éreztem magam...

Később még felhívtam párszor, ő pedig a férje mellett eltöltött boldog évtizedekről mesélt. A férjének a család volt mindene, és persze a színház, ahol tizenhét éves kora óta dolgozott. Kezdetben asztalosinas volt, aztán átkerült a színpadi személyzethez, végül ő lett a színpadmester. Szerencsés ember volt, hisz a család és a munkahely szinte ugyanazt jelentette számára. A felesége ügyelő, vele járt munkába, turnékra, kiszállásokra. Kilenc évig dolgoztam a színháznál, de soha nem hallottam vitatkozni őket... Egyetlen leánygyermekük van, az édesapja rajongott érte. Ha véget ért a munkája egy-egy kiszálláson, néha az egész várost bejárta, hogy megvegye neki, amit onnan kívánt. „Milyen jó nagytata lett volna” – csuklott el a felesége hangja.

Amikor még magánál volt, gyakran beszélt a színházról. Többnyire kiszállásokra készült, kereste a kis fekete füzetet, aggódott, nehogy valamit itthon felejtsenek. Olyankor megerősödött a hangja, nyoma sem volt benne gyengeségnek, fájdalomnak. Tekintélyes vezető volt, ellentmondást nem tűrő hangon adta ki az utasításokat díszletező csapatának, de ha valaki tisztelettudó és kedves volt hozzá, kenyérre lehetett kenni. Alig néhány napja dolgoztam a színháznál, amikor egy személyes ügyben hozzá irányítottak. Nem utasított vissza, és utána sem, soha. Nem volt híres személyiség, de hatalmas űr maradt utána. Olyanokat is láttam sírni a temetésén, akiket még soha.

Gyakran gondolok rá, magam sem tudom, hogy miért. Minden új halálesetnél, amiről tudomást szerzek, ő is eszembe jut. Vajon miért nekem kellett meggyógyulnom, és neki nem? Vajon eljön-e az idő, amikor azt érzi az ember, hogy elvégezte a rá bízott feladatokat? Vajon mi is az én feladatom, jó úton haladok-e, helyes döntéseket hozok-e? Döntök-e egyáltalán, vagy csak sodródom az árral, és a véletlenek irányítják az életemet? Talán sosem kellett még ennyi fontos döntést hoznunk, mint az elmúlt év során, sosem volt ennyi veszítenivalónk.

A 7. században a karácsony előtti napokban kezdték énekelni az ó-antifónáknak nevezett gregorián énekeket: „Ó, Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!” Jó itt lenni, jó lenni, de vajon miért is jó? Ezt az évet is túléljük valahogy, de mi lesz jövőben? Sikerül-e kilépnünk az árnyékból a fénybe? Már a harmadik gyertyát is meggyújtottuk az adventi koszorún, de még mindig alig látunk a sötétségben, mely körülvesz bennünket.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.