Népújság, Nagy Miklós Kund | 2020. július 7.

Másért mentem a várba, de a templomnál leragadtam. Annyira lenyűgöző a megfiatalodó ősi hajlék napsütésben felfénylő méltósága, olyan marasztaló a lélekkel ég felé magasodó hatalmas torony látványa, hogy kénytelen voltam előkapni a mobiltelefont, azzal is számolva, hogy késni fogok emiatt a megbeszélt találkozóról. De nem lehetett ellenállni, fotón is meg kellett örökítenem, ahogy a négy fiatorony sisakos dísze közül kicsúcsosodik, akárha a felhőket karcolná, a lentről is óriásinak tűnő, fémborítású kúp. Felső részén, a messzire látszó nagy gömb alatt egy törékenynek vélt állványszerkezet, azon létra és rajta egy ember vonzotta magára a tekintetet. Nem tudom, mit csinálhatott éppen akkor a bizonyára alpinista szakember, de annyit észrevehettem, hogy tesz-vesz, dolgozik. A készülékem zoom objektívje közelebb hozta az állványzatot és a szakit, de így sem tudtam eldönteni, hogy azokban a pillanatokban mi történik ott fenn.

Azt megértettem, hogy minden perc számít, idejében kész kell lenni mindennel a beígért átadásra. És nem akárhogyan. Erre vallott az a restaurátori aprólékossággal végzett munka is, amelybe elöl, a templomkapu fölötti állványokon mélyedt el két fiatalember. De hagyjuk őket, én sem akartam zavarni senkit a kérdezősködésemmel. Minderről biztos sok szó esik majd a nagy munkálat befejezésekor és azután az avatáson. Amúgy is, amit leírtam, több mint egy hete történt, azóta még nyilvánvalóbb, hogy a felújítással bejutottak a célegyenesbe. Sok marosvásárhelyi örülhet végre az eltelt századok során számtalan viszontagságot és megannyi történelmi kataklizmát megélt, megért műemlék templom restaurálásának. Ez az esemény is méltán kerül be majd a históriás nagykönyvbe. Mint az például, hogy olyan rendkívüli személyiségek, koronás fők is imádkoztak egykoron ebben a megszentelt hajlékban, mint Nagy Lajos, Hunyadi János vagy János Zsigmond. Harminchét országgyűlésnek adott otthont a marosvásárhelyi vártemplom. És az utolsó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc beiktatására is itt került sor az 1707-es erdélyi országgyűlésen. Egyébként, ha valaki nem tudná, jó, ha megjegyzi, hogy fejedelemmé választása 316 esztendővel ezelőtt éppen ezen a júliusi napon, 8-án történt meg Gyulafehérváron.

A szabadságharc egykori vezéralakjának neve jól cseng Marosvásárhelyen. Érthető, hogy rangos iskolát is elneveztek róla. Az más, hogy ez a többségi lakosok egy része számára vörös posztó. Pláne, ha egyesek ezt az ellenérzést szándékosan, szisztematikusan, illetve kampányszerűen táplálják is. Úgymond nemzetféltő politikusok, akikről elképzelhető, hogy a választási időszakban uszító szólamokkal teli kebellel a szokásosnál is jobban elszállnak majd a következő hónapokban, hetekben. Nem kell bedőlnünk a provokációiknak. Lesznek majd ilyenek bőven. De annál inkább meg kell őriznünk az egységet. Nélküle nem sokra megyünk. A tavaly kezdődött II. Rákóczi Ferenc-emlékév szeptember 17-én zárul. Mindaz azonban, amit a fejedelem tanít, kínál számunkra, határidőktől független. Amikor szükségét érezzük, erőt, reményt, kitartást meríthetünk az ő példájából is.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.