szmue fejlec 2

Hargita Népe, Domján Levente | 2020. június 19.

A koronavírus-járvány – valamennyi már érezhető és jövőben megmutatkozó hatásával együtt – olyan erélyes és jól irányzott mozdulattal rúgta ránk az ajtót, amit a legnagyobb akciófilmhősök is megirigyelnének. Berontott az életünkbe, s nagyjából minden útjába kerülőt szétrúgott és felborított abból a világból, amit pár hónappal korábban még megszokottnak és normálisnak tartottunk. Ha csak a gazdaságra gondolok: munkahelyeket szüntetett meg és alakított át, újraszabta időbeosztásunkat, áthúzta számításainkat, üzleti terveinket, közlekedési és kapcsolattartási lehetőségeinket, megakasztotta jól bejáratott, változtathatatlannak hitt munkavégzési rituáléinkat. De rámutatott gyengeségeinkre, rabul ejtő szokásainkra, sebezhetőségeinkre is. Kitaposott ösvényeink pillanatok alatt összekuszálódtak, járhatatlanok lettek. Ha nem ragaszkodunk körömszakadtáig a megszokott régihez, akkor látnunk kell: új utak, új erőforrások és új lehetőségek is felszínre kerültek.

A járvány átértékelésre kényszerítette az életünket, életvitelünket. Sokakat sokként ért, hogy beszűkültek a családi költségvetések, a fizetéstől fizetésig tartó mozgásterek. Elképzelhetetlen, hogy bezárnak az oktató, nevelő csomagmegőrző intézmények: hetekre, hónapokra otthon maradnak a gyermekek, és az egészségügyi kockázatok miatt a nagyszülőkre sem lehetett számítani. Felkészületlenül ért, hogy – a tömeghisztériának és a szállítási nehézségeknek betudhatóan is – drágultak és elérhetetlenné váltak alapvető termékek, élelmiszerek. Olyan termékek, amikről kényelmünkben a hamis reklámok, a széles választék és a roskadásig megtöltött polcok látványa alapján már-már elhittük, hogy az örök bőség, olcsóság és korlátlanság jellemez. Ilyen szempontból jól is fogott a hidegzuhany. Nem ártott felébredni a fogyasztói kábulatból, és megbecsülni, felértékelni azt, ami közvetlen környezetünkben, vagy akár otthon, a néhány áras kiskertben megterem.

Ideiglenesen és tartósan is a járvány olyan új élethelyzeteket teremtett, amit úgy gondolom, a hazai lakosság 99 százaléka elképzelni még március elején sem tudott. Pedig akkorra már bőven érkeztek a beszámolók az olaszországi, spanyolországi, franciaországi áldatlan állapotokról, válságintézkedésekről, egészségügyi vészhelyzetekről. De egy dolog a híradásban látni, és más dolog élőben, saját bőrünkön is megtapasztalni. Mindent egybevetve, és a járvány egyéb európai országokban végzett pusztításához hasonlítva, úgy gondolom, örvendhetünk, hogy élünk. Örvendhetünk, hogy vagyunk. Veszteségeinket, elhunyt családtagjainkat, megbetegedett szeretteinket, ismerőseinket számba véve a járványt – már ha nem lesz újabb hullám – eddig elég olcsón megúsztuk. Mert sokkal rosszabb is lehetett volna. Minden téren.

Mondom és gondolom ezt annak ellenére is, hogy a járvány rövid idő leforgása alatt tett zárójelbe és kérdőjelezett meg mindent abból, amit korábban szilárdnak, stabilnak gondoltunk. Olyan nehezékeket sodort el, amit eddig viszonyítási pontként, kapaszkodóként használtunk. Társadalomkutatók, közgazdászok, egészségügyi szakemberek egész hada állítja, hogy az a rend, amit megszoktunk vagy beleszoktunk – és sokan visszavágyunk –, akkori formájában már nem tér vissza, a múlté marad. Ismét új kapaszkodókat, új fix pontokat kell keresnünk, amibe azért, valljuk be, kelet-közép-európaiként – különösen erdélyi magyarként – az elmúlt száz év óta nagy gyakorlatot szerezhettünk. Hisz, ha jobban belegondolunk, az itt élő átlagember lába alól az utóbbi száz évben – háborúkkal, a különböző ideológiákkal, impérium- és rendszerváltásokkal – húsz-harminc évente rendszeresen kihúzzák a talajt. Azokhoz a földmozgásokhoz képest mit nekünk a koronavírus? Sodró erők mindig lesznek. De ha új kapaszkodókat keresünk, most is biztosan lábon maradunk.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

© 2018 – 2020 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio