szmue fejlec 2

Hargita Népe, Simó Márton | 2020. június 16.

Nagyon sok „élményben” volt részünk mostanában. Egyrészt itt van az arrogáns vezetésű nemzeti többség, amelyet most – bár megszoktunk – ebben a rosszabb formájában kényszerülünk elviselni… Itt van a vírus, amely állítólag visszavonulót fújt, de ennek ellenére markánsan deged bennünk továbbra is, hiszen csak szeretnénk, ha elpályázna a szakirodalomba, de a megbetegedési mutatók nem az enyhülés irányába mutatnak nálunk… Előjöttek az állami tulajdonban levő vadak, medvék, vaddisznók meg egyéb állatfajták, és itt garázdálkodnak ismét kertjeink aljában, de bennebb is, azokon a legbelsőbb magánterületeinken, ahol még tudnánk – akár maszkos korlát nélkül – levegőt venni, s megtermelni a kicsi és a nagy pityókát, hogy egyiket a másikkal megehessük… Most meg árvíz ömlött ránk, de olyan mértékben, akkora vehemenciával, hogy akár Noé bátyánkkal is társulhatnánk a menekvésben. Ahhoz viszont logisztika kellene és készlet, amelyet bepakolhatnánk a bárka gyomrába. Tegyük fel, ha meghallanánk az Úr szavát – „És minden élőből, s minden lényből, mindenből kettőt-kettőt vigyél be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek… Te pedig szerezz magadnak mindenféle eledelt, mely megehető, és takarítsd be magadhoz, hogy neked is, azoknak is legyen eledelül…” (1Mózes, 6, 7) –, akkor sem tudnánk mit kezdeni a jóindulatú sugallattal, mert nincsen semmink. És különben is, nálunk nem működik az a fajta migráció, hogy eltartassuk magunkat, mi szerencsés esetben eladhatjuk magunkat rabszolgának a napi betevőért, amelyet kegyesen visszaoszt a maga boltjai révén a „jobbik” Európa a saját verítékünk árán szerzett garasainkért… Aztán mindenek előtt, mögött, fölött ott az általános értékválság járványa, amely teljesen megkérdőjelez és lenulláz mindent… Hogy mindezeket szándékosan szabadította-e valaki a világra, vagy a véletlenek összjátéka csupán, azon el lehetne gondolkodni, csakhogy ez a pillanat nem a morfondír ideje.

Jönnek ezek a napok egymás után. Újabb terpeszekbe kellene felállnunk, sorban, erőnket összeadogatva, hogy a szennynek árját, a rossz híreket terelgetve tudjunk helytállni, esetleg lépegetni tovább. De mintha irány sem lenne. Korszakhatáron járunk.

Mindentől függetlenül azonban működnek itt-ott a régi beidegződések. Elmennénk üdülni. Csak nézelődünk, hiszen útra kelni nem merünk. Mi lesz, ha idegenben taglóz le a fertő? Mi lesz, ha elviszi közben házunkat a víz? Mi lesz, ha felzabálják hátrahagyott értékeinket a mutáns korcsokká lett kincstári vadak? Tartanánk vakációt is, de nem lehet szünetet élni. Találkoznánk fele- és rendes barátainkkal, de ez a jelen nem a társas együttléteké.

Ha kitekintünk a nagyvilágba – a szűrt hírcsatornák révén –, onnan is furcsa bajok képe dereng át. Ez már nem Hollywood, nem Bollywood. Nem álomgyári snitteket látunk. Inkább lázálmok. Csak. És már. Mintha mindenben felülkerekedne az, amit hoz a szennynek árja. Mintha fennmaradna minden, ami fekete és negatív. És valósággá dermed a hamis. Vajon engedjük-e? Eljön-e a jó irányú járványok kora?

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

© 2018 – 2020 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio