szmue fejlec 2

Háromszék, Nagy B. Sándor | 2020. június 12.

Napok óta nem alszom rendesen. Forgolódom az ágyban, gondolkodom, emlékezem. A szükségállapot lezárta a kifelé vezető útjainkat, de egyre több utat nyitott a virtuális világban, olyan barátok, ismerősök felé, akiktől a fizikai távolság vagy az idő már-már végleg elszakított. Sokkal jobban szeretem a valóságot, mint a virtuális tereket, de kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy ha nem lett volna ez a koronavírus-őrület s utána a hetekig tartó folyamatos esőzés, talán sosem lett volna alkalmam átélni ezt a nagyszerű élményt.

1989-ben végeztem a nyolcadik osztályt, olyan osztálytársakkal, akik közül többen is máig elevenen élnek az emlékeimben. Az egyik legszebb időszaka volt az életemnek a kiskamaszkor, mint bizonyára mindenki másnak, akkor fedeztük fel igazán a lányokat, akkor szökött szárba az érzelmi életünk, akkor tettük meg az első lépéseket a felnőttek világa felé vezető úton. Miután végeztünk, kitört a forradalom, az osztálytársaim közül sokan külföldre települtek a szüleikkel, megváltozott az életünk. Én más városban kezdtem a líceumot, elemis osztálytársaim nagy részét azóta sem láttam.

Mióta bezárt az óvoda, naphosszat együtt vagyunk a kisfiunkkal, együtt játszunk, olvasunk, mesélünk neki. Egyik nap arról beszélgettünk, hogy nem lehetünk mindenben egyformán ügyesek, de van néhány kivételes ember, aki a tanulásban, sportban, játékokban egyaránt jól teljesít. Hogy miért van ez így, azt nem tudtam megmagyarázni, de eszembe jutott az egyik elemis diáktársam, és napokig rá gondoltam. Vajon hol él most, miként alakult az élete? Egyik reggel rákerestem a Facebookon, és megtaláltam. Írtam neki pár sort. Visszaírt, beszélgettünk. Beugrott egy újabb név, arra is rákerestem. Aztán újabb és újabb arcok tűntek fel a múlt homályából, és elkezdett kinyílni valami olyan része az életemnek, amelyet rég elfeledettnek hittem. Minden ismerős arcnál bevillant egy újabb emlékfoszlány, szerettem volna mindenkinek írni valamit, de nem volt hozzá időm, energiám. Csak jelölgettem, ők pedig sorban visszajelöltek.

Aztán az egyik osztálytársnőm írt pár sort, én pedig nem tehettem meg, hogy ne válaszoljak. Fél óra múlva már kész volt a Facebook-csoport, ahol újabb és újabb ismerős arcok bukkantak fel. Kicsit nehézkesen indult a beszélgetés, egy ideig mindenki csak figyelt, mintha nem értené, hogy mi a fene akar ez lenni, így, túl a harmincadik évfordulón. Nehéz kiszállni a mókuskerékből, de mintha mégis megmozdult volna bennünk valami... Beírt egyik is, másik is, felkerült néhány régi fotó, egy oldal az emlékes füzetből, és a mozaikkockáiból egyre tisztább kép rajzolódott ki.

Már hetek óta tart a beszélgetés, lassan mindenki bekapcsolódott, és szinte észrevétlenül újra egy közösséggé váltunk. „Hétkövet” játszunk, pöcizünk, pickázunk a suli udvarán, esténként düzniből készült pisztolyokkal lövöldözünk a tömbházak között, és röhögve szolmizálunk a zenetanárnő ablaka alatt. Praktizálunk, vagyis szőlőt, répát, paradicsomot szedünk az osztállyal, de úgy dolgozunk, hogy több benne a játék, mint a munka. Vedreinken ülve zakuszkás kenyeret zabálunk, és versenyzünk, hogy ki tudja minél többször beleállítani kését a földbe. Békát fogunk a Maros-parton, s azt pionírnyakkendőbe csomagolva próbáljuk belopni a lányok iskolapadjába. Várjuk, hogy hulljon egy kis hó, hogy mosdatás címszó alatt megölelgessük őket. Nem merünk elaludni a táborban, nehogy bekenjenek fogpasztával, és persze rengeteget focizunk a suli udvarán, a lányok pedig gumiznak és drukkolnak nekünk. Azt éneklik, hogy „Valahol egész délen, a szerelem tengerében / Én is megfürödnék, elárulom...”

És csak jönnek az újabb és újabb emlékek, amelyek annyira fontosak számunkra, de amelyekről nem volt kivel beszélgetni harminc éven át. Reggel, kávé mellett elolvassuk az új bejegyzéseket, és máris úgy érezzük magunkat, mintha belezuhantunk volna egy időgépbe, ahonnan nem lehet kiszállni, de talán nem is akarunk igazán. Lélekben nevetünk és sírunk, hogy milyen csodálatosan közel van a múlt, és mégis milyen elérhetetlenül távol.

Persze elkezdtük szervezni a valóságos találkozót is, mert a virtuális világban nem lehet jól hátba veregetni egymást. És nem tudunk egymás szemébe nézni, és nem halljuk egymás hangját... Vajon mennyit sikerült megőriznünk, mennyit tudunk majd átadni egymásnak az egykori titkokból?

Izgalmas ez a várakozás az egyre kövérebb és ráncosabb hétköznapokban. Lassan rájövünk, hogy egész más a valóság, mint amit mutatunk magunkból. Tanárnak, orvosnak, cégvezetőnek, edzőnek, újságírónak, gyári munkásnak öltözve fontoskodva járunk-kelünk a világban, pedig valójában ugyanazok a félénk kamaszok vagyunk, akik a megfakult képekről visszanéznek ránk és egyenruháikban olyan nevetségesen egyformák. Egy kicsit iskolába járunk, egy kicsit élünk, aztán átadjuk helyünket az utánunk következőknek.

Sokkal jobban szeretem a valóságot, mint a virtuális tereket, de manapság néha olyan távolinak tűnik a valóság, mintha csak álmodnám. Vagy mintha egy száguldó vonat ablakából nézném a világot, s nem tudnám, hogy merre tartok, hol kell kiszállnom. Csak egy dolog tűnik biztosnak, hogy könnyebb a száguldás, ha együtt vagyunk, kacagunk, szorítjuk egymás kezét...

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

© 2018 – 2020 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio