szmue fejlec 2

Háromszék, Nagy B. Sándor | 2019. július 31.

Évekig várunk rá, aztán az indulás reggelén elfog valami különös aggodalom, hogy vajon lesz-e, amiről beszélgetni, élnek-e még bennünk a közös emlékek, fel tudjuk-e idézni a múltat, tudunk-e még együtt nevetni, vagy csupán arról szól majd az egész, hogy ki milyen eredményeket ért el, mekkora autóval érkezett, mennyire tudott csinos maradni az elmúlt évtizedek után.

Így morfondírozunk, aztán végre autóba ülünk, beteszünk egy régi lemezt, és elindulunk, reményteljes kíváncsisággal. „Arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk / Életünkön át, életünkön át. / Arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk, / Induljunk tovább, induljunk tovább...” A zene előhoz néhány emléket, de már nincs eleje és vége a történeteknek, hiába erőltetjük a memóriánkat. Inkább csak érzések vannak, és valami fájdalmas tehetetlenség a sorssal szemben. Mennyire belefásultunk a hétköznapokba, milyen észrevétlenül távozott el belőlünk a lelkünk jobbik része, hogy helyet adjon a mindennapi gondok, anyagiak fölötti állandó töprengésnek, aggódásnak. De jó lenne valahogy összegyűjteni, feljegyezni a történteket, amíg még nem késő, hisz tíz év múlva már ennyire sem fogunk emlékezni.

Már mindenki jelen van, amikor megérkezünk, de nyitva az ajtó, és bent nagy a hangzavar. Egy pillanatig nem tudjuk eldönteni, hogy inkább a Csárdáskirálynő belépőjével próbálkozzunk, széttárt karokkal, hosszú hatásszünettel, vagy inkább osonjunk be feltűnés nélkül. Az utóbbit választjuk, de mielőtt elérnénk a legközelebbi ismerősig, észrevesznek, és kitör az ováció.

És attól a pillanattól kezdve minden ugyanolyan, mint évtizedekkel ezelőtt. Ugyanazok a kézfogások, ölelések, tekintetek és egymásra kacsintások, ugyanazok a poénok, melyeket egymás szájába adunk, hogy végre eredetiben hallhassuk azokat. Mindenki olyan, mint amilyennek megismertük, és ahogy ürülnek a poharak, elkezd visszafelé örvényleni az idő, mi pedig nevetve, ölelkezve zuhanunk bele a mélységbe. Lassan feloldódunk egy nagy közös, szeretetteljes mámorban, és szólnak a régi dalok, s minden olyan otthonos, hogy majdnem elsírjuk magunkat a boldogságtól.

Másnap kábultan ébredünk. De jó, hogy van még egy napunk, hisz még annyi régi barátot kell üdvözölni, még annyi mindent el kell mesélni. Jó lenne mindent elmondani, ami az elmúlt évek során történt velünk, azt a sok örömet és fájdalmat, amelyek miatt ide jutottunk, hogy meghíztunk, elnehezedtek a végtagjaink, őszül a hajunk, és ráncok vannak a szemeink alatt. Most végre őszintén beszélhetnénk, kiönthetnénk a lelkünket, hisz ott vagyunk, ahol nincsenek érdekek, ahol nem számítanak az álarcok, ahol azt is tudják rólunk, amit senki más. Végre itthon vagyunk. Öt percet kapunk az életünk történetére, és mi beszélünk és hallgatjuk egymást, de érezzük, hogy semmit sem tudunk elmondani abból, ami igazán fontos. Az éjszaka ugyanolyan, mint az előző: vidám és végtelen.

Az indulás napján már egyre kevesebb poén hangzik el, aztán lassan eljön a búcsú órája. Próbálunk úgy kezet fogni, ölelkezni, hogy minél többet megőrizzünk egymásból, egy pillanatig úgy érezzük, csak ez jelenthet igazi biztonságot ebben az egyre változó világban. Vajon látjuk-e még egymást? Tudjuk, hogy az évek múltával egyre kevesebben leszünk, de akik ennyi mindent átéltek együtt az iskolában, a bentlakásban, azokat semmi sem választhatja el egymástól. Összetartozunk. Húzzuk az időt, amíg még lehet, aztán mégis indulni kell. Pajkos gyermekként szeretnénk visszaszaladni a kapuból, de már nincs erőnk hozzá, csak egy pillanatra állunk meg, hogy beégessük agyunkba az utolsó képet, amit látunk, mielőtt újra bezárul a múlt mögöttünk.

Hazafelé az autóban ugyanaz a zene szól, és végtelenül magányosnak érezzük magunkat. Hogy lehet ilyen szorosan kötődni néhány emberhez, akiket csak tízévente egyszer látunk néhány óráig? Talán azért lehetséges, mert fiatalságunkat, a legszebb éveinket hordozzák magukban, ősz hajszálaik és ráncaik között magunkat is ott látjuk valahol. És ahogy jó volt együtt fiatalnak lenni, együtt a legjobb elviselni azt az érzést is, hogy mi is haladunk előre a sorban, velünk sem állt meg a világ. „Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk, / S boldogok legyünk, boldogok legyünk. / Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket, / Hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

© 2018 – 2020 Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete

 

webfejlesztés, karbantartás: Digital Studio